Istvánffy Miklós, a történetíró – négyszáz év után

Istvánffy Miklós 1615 tavaszán halt meg horvátországi birtokán, Vinicán. Életének utolsó évtizedeit egy nagy latin történeti munka írásával töltötte, amely csak halála után hét évvel, 1622-ben jelent meg Kölnben.¹ A Historiarum de rebus Ungaricis libri XXXIV harmincnégy könyvben tárgyalja Magyarország történetét Mátyás király halálától, 1490-től az 1606-os zsitvatoroki békéig. Négyszáz év elteltével érdemes újra feltenni a kérdést: miféle történetíró volt Istvánffy, és mit tekintett feladatának?

Egy baranyai nemes útja a kancelláriáig

Istvánffy 1538-ban született a baranyai Kisasszonyfán, olyan köznemesi családban, amelynek birtokait a török előrenyomulás hamarosan elérte. A család, mint annyi más dél-dunántúli nemesi família, a hódoltság peremére, majd azon túlra kényszerült. A fiatal Istvánffy pályáját Oláh Miklós esztergomi érsek pártfogása határozta meg, aki maga is jelentős humanista volt. Az ő támogatásával tanult Itáliában, elsősorban Padovában, amely a 16. században a magyarországi diákok egyik legfontosabb egyeteme volt. Itt sajátította el azt a klasszikus latin műveltséget, amely később történeti munkájának nyelvét és szerkezetét meghatározta.

Hazatérése után a királyi udvar szolgálatába lépett, és titkárként dolgozott a magyar kancelláriában. Hivatali pályája fokozatosan emelkedett, és 1581-től nádori helytartóként a Magyar Királyság egyik legmagasabb rangú tisztségviselője. A nádori méltóság ezekben az évtizedekben betöltetlen volt, így a helytartó számos olyan feladatot látott el, amelyet egyébként a nádor gyakorolt.² Istvánffy tehát nem a politikai élet szemlélőjeként írt: évtizedeken át részt vett abban a kormányzati munkában, amelynek történetét később megörökítette. A tizenöt éves háború idején a hadjáratokban is jelen volt.

Hűsége a Habsburg-uralkodóhoz és a katolikus egyházhoz egész pályáján töretlen maradt. Ez a beállítottság munkáján is meglátszik, különösen a mű utolsó könyveiben, ahol Bocskai István felkelését a törvényes rend megbomlásaként ábrázolja.

Bonfini folytatója

Istvánffy kezdőpontja, 1490, nem véletlen. Antonio Bonfini, Mátyás udvari történetírója a Rerum Ungaricarum decades című munkájában lényegében a Jagelló-kor elejéig vitte el az elbeszélést. Bonfini művét Zsámboki János (Johannes Sambucus) adta ki teljes formájában 1568-ban, Bázelben, és ezzel a magyar történelem egységes, humanista szellemű összefoglalása az európai olvasóközönség számára is hozzáférhetővé vált.³ Zsámboki maga is tervezett folytatást, de ez nem készült el. Istvánffy az ő körükből, az udvari humanisták köréből indult, és tudatosan vállalta, hogy ott veszi fel a fonalat, ahol Bonfini letette.

A folytatás gondolata egyben programot is jelentett. Bonfini a magyar történelmet a római történetírás nagy elbeszélő hagyományába illesztette, és ezt a keretet Istvánffy is megtartotta. A Mohács előtti évtizedek, a csata, a kettős királyválasztás, Buda elestének, a végvárrendszer kiépülésének és a hosszú háborúnak a története így egyetlen összefüggő elbeszélésben jelenik meg, amely a Magyar Királyság folytonosságát hangsúlyozza a török hódítással szemben.

A livianus minta

Istvánffy stíluseszménye Titus Livius volt. A római történetíró példáját követve évkönyvszerűen halad előre, nagy hangsúlyt fektet a hadi eseményekre, és a fontos pillanatokban szónoklatokat ad szereplői szájába. Ezek a beszédek nem dokumentumok, hanem a korabeli olvasó által jól ismert retorikai eszközök: a szerző általuk mutatja be az egymással szemben álló érveket és a szereplők jellemét. A mai olvasónak éppen ezért kell óvatosan bánnia velük, hiszen ami bennük szó szerinti idézetnek tűnik, az valójában Istvánffy megformálása.

Ugyanakkor a mű hatalmas forrásértékkel bír. Istvánffy személyesen ismerte a 16. század második felének számos szereplőjét, hozzáfért hivatali iratokhoz, és szóbeli tudósításokat is gyűjtött, többek között a végvári harcok résztvevőitől. Az 1566-os szigetvári ostrom vagy a tizenöt éves háború hadjáratai iránt érdeklődő kutató ma sem kerülheti meg a munkáját. Az események kronológiája és részletei persze ellenőrzésre szorulnak, de a mű nemcsak tényanyagot közvetít: megmutatja, hogyan látta korát egy magas rangú magyar politikus a 17. század elején.

A korábbi évtizedek tárgyalásában Istvánffy szükségképpen mások munkáira támaszkodott. A Jagelló-kor és a mohácsi csata leírásában jól felismerhetők a kortárs elbeszélő források, köztük Brodarics István beszámolójának nyomai. Saját kora felé haladva azonban egyre inkább a személyes tapasztalat és a hivatali tudás lesz a meghatározó. Ez a különbség a mű szerkezetében is látszik: a 16. század második felének eseményei részletesebbek, a szereplők jellemzése árnyaltabb, az ítéletek pedig határozottabbak. Istvánffy gyakran kitér a végvári katonák és kapitányok tetteire is, és ezzel a hadi erény humanista eszményét a magyarországi határvédelem hétköznapjaira alkalmazza.

A kölni kiadás és az utókor

Istvánffy nem érte meg műve megjelenését. A kézirat befejezetlen maradt, az utolsó könyvek kidolgozatlanabbak, mint a korábbiak. Az 1622-es kölni első kiadás után a munka több újabb kiadást is megért a 17–18. században, és hosszú időre a Mohács utáni magyar történelem alapvető elbeszélésévé vált. Számos későbbi szerző tőle vette át a század eseményeinek vázát, nem egyszer a szónoklatokkal és anekdotákkal együtt.⁴

A modern történettudomány számára Istvánffy kettős arcú szerző. Egyfelől ő a magyarországi humanista történetírás egyik utolsó nagy alakja, akinek munkája a Bonfinival kezdődő hagyományt lezárja. Másfelől a 16. század eseménytörténetének egyik legfontosabb narratív forrása, amelynek adatait a levéltári anyaggal összevetve lehet használni. Halálának négyszázadik évfordulója jó alkalom arra, hogy mindkét arcát komolyan vegyük: ne csak adattárként forgassuk, hanem egy tudatosan megszerkesztett, határozott politikai nézőpontból írt történeti műként is olvassuk.