Tévhitek a 16–17. századi magyar történelemről

Kevés korszakról él annyi rögzült kép a magyar köztudatban, mint a Mohács utáni másfél évszázadról. Ezek a képek többnyire nem kitalációk, hanem leegyszerűsítések: egy-egy valós jelenség kap bennük túlzott hangsúlyt. Az alábbiakban néhányat veszünk sorra közülük, a kutatás az utóbbi évtizedekben kialakult eredményei alapján.

A „százötven éves török uralom”

A legelterjedtebb képlet szerint Magyarország 1526 és 1686 között másfél évszázadon át török uralom alatt állt. A mohácsi csatát azonban nem követte tartós oszmán berendezkedés: Szulejmán serege 1526 őszén kivonult az országból. Buda csak 1541-ben került oszmán kézre, és a hódoltság területe ezután is évtizedeken át fokozatosan, egyes szakaszokon ugrásszerűen bővült, például 1543–1544-ben, 1552-ben, majd 1566-ban és 1596-ban. A legnagyobb kiterjedését a 17. század második felében, Várad (1660) és Érsekújvár (1663) eleste után érte el.

A „százötven év” tehát legfeljebb Budára és a középső országrész egyes vidékeire igaz. Más területek néhány évtizedig voltak hódoltságiak, a Dunántúl nyugati része, a Felvidék és a Királyság északkeleti megyéi pedig soha nem kerültek tartós oszmán uralom alá. A hódoltság maga sem volt zárt terület: a magyar földesurak és a vármegyék sok helyütt a török fennhatóság alatt élő falvakat is megadóztatták, így ezek a közösségek kettős adózás alatt éltek.¹ A határ inkább széles, átjárható sáv volt, mint éles vonal.

A hódoltság belső képe is változatosabb volt, mint ahogy a közkeletű elképzelés sugallja. Az oszmán közigazgatás szandzsákokba és vilájetekbe szervezte a meghódított területet, a nagyobb mezővárosok, például Kecskemét, Nagykőrös vagy Cegléd, pedig közvetlenül a szultáni kincstárnak fizettek, és viszonylag széles önkormányzatot tarthattak meg. Ezek a települések a pusztítások közepette is fontos gazdasági szerepet töltöttek be, elsősorban a nyugati piacokra hajtott szarvasmarha-kereskedelem révén. A hódoltsági lakosság többsége tehát nem rabszolgaként, hanem adózó alattvalóként élt, bár kiszolgáltatottsága kétségtelenül nagyobb volt, mint a Királyság területén.

A pusztulás egyetlen okozója

Hasonlóan közkeletű, hogy az ország elnéptelenedését egyedül a török okozta. A demográfiai veszteség valódi volt, különösen a Duna–Tisza közén és a déli megyékben, ahol számos falu véglegesen elpusztult. Az okok azonban összetettebbek. A tizenöt éves háború (1591/1593–1606) idején mindkét fél seregei, köztük a keresztény oldalon harcoló zsoldos- és segédcsapatok, valamint a krími tatárok hosszú éveken át pusztították a hadszíntérré vált vidékeket. A járványok, elsősorban a pestis, a háborúktól függetlenül is súlyos veszteségeket okoztak. A 17. század végén a visszafoglaló háborúk (1683–1699), majd a Rákóczi-szabadságharc és az azt kísérő pestisjárvány újabb pusztítással jártak. A népességfogyás tehát háborús korszakok és járványok egymásutánjának eredménye volt, amelyben az oszmán hódításnak döntő, de nem kizárólagos szerepe volt.

Mohács mint a magyar állam vége, és a „Habsburg-tartomány”

Gyakran olvasható, hogy 1526-tal megszűnt az önálló magyar állam. A csatát követően azonban a rendek királyt választottak, sőt kettőt is: 1526 novemberében Szapolyai Jánost, decemberben Habsburg Ferdinándot. A Magyar Királyság mint jogi és intézményi egység tovább élt, országgyűlései rendszeresen üléseztek, a vármegyék működtek, a Szent Korona a királyi hatalom jelképe maradt.

Ebből adódik a következő tévhit is, amely a királyi Magyarországot puszta Habsburg-tartománynak tekinti. Pálffy Géza a 16. századi Királyság és a Habsburg Monarchia viszonyát vizsgálva meggyőzően mutatta ki, hogy a helyzet ennél jóval összetettebb volt.² A Királyság megtartotta saját kormányzati szerveit: a Magyar Kancelláriát, a Magyar Kamarát, a nádori és a helytartói intézményt, a rendi országgyűlést. A hadügy és a külpolitika valóban nagyrészt a bécsi központi szervekhez, így az 1556-ban létrehozott Udvari Haditanácshoz került, és a végvárrendszer fenntartását jelentős részben a birodalmi és örökös tartományi források biztosították. A Királyság tehát egy összetett monarchia része volt, amelyben a magyar rendek érdekei sokszor ütköztek az udvaréval, de amelyben önálló politikai tényezőként léptek fel.

A független Erdély és a kuruc–labanc szembenállás

A népszerű kép Erdélyt a „magyar függetlenség” őrzőjeként, önálló államként ábrázolja. Az Erdélyi Fejedelemség valóban saját fejedelemmel, országgyűléssel és jelentős belső önállósággal rendelkezett, a 17. század első felében pedig Bethlen Gábor és I. Rákóczi György idején az európai politikában is szerepet játszott. Ugyanakkor az Oszmán Birodalom adófizető vazallusa volt: a fejedelmeknek szultáni megerősítésre volt szükségük, és külpolitikájuk nem mehetett szembe a Porta érdekeivel. Amikor II. Rákóczi György engedély nélkül indított hadjáratot Lengyelország ellen (1657), a büntetés Erdély súlyos pusztulása lett. Az erdélyi önállóság tehát a szultáni fennhatóság keretein belül létezett.³

Végül a kuruc–labanc szembeállítás. A két szó politikai értelemben a 17. század utolsó harmadában, a bujdosók és Thököly Imre felkelése idején terjedt el, és a Rákóczi-szabadságharc korában vált általánossá. A későbbi emlékezet ebből két tábort formált: a hazafias kurucokét és a császárhű, „idegenbarát” labancokét. A valóságban a határvonalak gyakran elmosódtak. Nemesek és katonák pártot váltottak, családokon belül is megosztottság volt, és a Habsburg-hű magyar főurak, például Esterházy Pál nádor, maguk is a Magyar Királyság rendi kereteiben gondolkodtak. A kuruc–labanc ellentét elsősorban a 19. századi nemzeti emlékezet terméke, amely a kora újkori politikai választásokat utólag erkölcsi szembenállássá alakította.

A felsorolt képletek közös vonása, hogy egy háromfelé szakadt, de intézményeiben és rendi önértelmezésében folytonos országot egyetlen, egyszerűen elmondható sorsra redukálnak. A korszak megértéséhez éppen ezt a sokféleséget kellene megtartanunk.⁴