Szigetvár, 1566: az ostrom és emlékezete

1566. szeptember 7-én a szigetvári belső vár védői, kapitányukkal, Zrínyi Miklóssal az élen, kitörtek az égő erődből, és szinte valamennyien elestek. Az esemény már a kortársak szemében is többet jelentett egy végvár elvesztésénél. Négyszázötven év elteltével érdemes elválasztani egymástól az ostrom eseménytörténetét és azt az emlékezeti réteget, amely a 16. század végétől kezdve rárakódott.

Szulejmán utolsó hadjárata

I. Szulejmán 1566 tavaszán, hetven év körüli, beteges emberként indult utolsó magyarországi hadjáratára. A hadjárat hátterében a Habsburg–oszmán viszony megromlása állt: II. Miksa 1564-es trónra lépése után a határvidéken kiújultak a harcok, és az erdélyi János Zsigmond is a Porta segítségét kérte. A hadjárat eredeti célpontja a források szerint inkább Eger vagy a Felső-Tisza vidéke lehetett, a szultán azonban végül a Dunántúl déli része felé fordult. Ebben a hagyomány szerint szerepet játszott Zrínyi nyár eleji rajtaütése egy Siklós környékén táborozó oszmán csapaton, amely a szultán környezetében komoly visszhangot keltett.

Szigetvár ekkor a dél-dunántúli végvárvonal kulcsa volt. A mocsaras, vízzel körülvett erődítmény több részből állt: az óvárosból, az újvárosból és a belső várból. Zrínyi Miklós, aki korábban horvát bán volt, 1561 óta volt a vár kapitánya. A védősereg néhány ezer főt számlált, az ostromló oszmán had létszáma ennek sokszorosa volt.

Az ostrom menete

Az oszmán fősereg augusztus első napjaiban zárta körül a várat. Az ostromlók először az újvárost, majd az óvárost foglalták el, a védők pedig fokozatosan a belső várba szorultak vissza. A tüzérségi tűz és az aknák a belső vár falait is súlyosan megrongálták. A királyi fősereg II. Miksa vezetésével Győr környékén gyülekezett, de nem indult a vár felmentésére.

A végkifejlet előtti éjszakán, szeptember 6-ról 7-re virradóra Szulejmán meghalt a sátrában. Halálát Szokollu Mehmed nagyvezír hetekig titokban tartotta, hogy a sereg fegyelme ne bomoljon meg, és az ostrom befejeződhessen. Szeptember 7-én a belső vár már lángokban állt. Zrínyi ekkor szánta el magát a kitörésre: a megmaradt védők élén kirohant, és az elbeszélések szerint a hídon, illetve a kapu előtt esett el. Az oszmán csapatok ezután elfoglalták az égő várat, ahol a lőporraktár felrobbanása az ostromlók közül is sokak halálát okozta. A kitörés napját a források eltérően adják meg, a hagyomány szeptember 7-ét és 8-át egyaránt ismeri.¹

Az ostrom elhúzódása az oszmán hadvezetés számára is komoly gondot jelentett. Az évszak előrehaladtával egyre nehezebb lett a hatalmas sereg ellátása, a mocsaras terep és a betegségek pedig az ostromlók között is jelentős veszteséget okoztak. A szultáni hadjáratok hagyományos rendje szerint a sereg ősszel visszavonult téli szállására, így minden ostromnapnak ára volt: az idő, amelyet Szigetvár alatt töltöttek, a hadjárat további céljaitól vonódott el. A kortárs magyar és európai szemlélők ezt a késleltető hatást már az ostrom idején is a védelem érdemeként tartották számon.

Következmények

A vár eleste után az oszmán sereg nem folytatta a hadjáratot. A szultán halálának hírét végül nyilvánosságra hozták, és a sereg II. Szelim trónra lépésével összefüggésben hazaindult. Ugyanebben a hadjáratban, szeptember elején, Gyula is elesett, így 1566 a magyarországi végvárrendszer számára súlyos veszteségeket hozott. Szigetvár elvesztésével a Dél-Dunántúl védelmi vonala északabbra, Kanizsa irányába tolódott.

Az új szultán és a Habsburg-udvar egyaránt érdekelt volt a háború lezárásában. Az 1568 februárjában megkötött drinápolyi béke nagyjából rögzítette a kialakult határokat, és hosszabb, bár a végvidéki kisháborút nem megszüntető nyugalmi időszakot nyitott a két birodalom viszonyában. A szigetvári ostrom ebben az értelemben fékezte meg a szultán utolsó nagy hadjáratát: a sereg nem jutott tovább, és a vár elfoglalása kisebb nyereségnek bizonyult, mint amit a hadjárat céljai ígértek.

A források és az eposz

Az ostrom részletes ismerete jórészt egy túlélő beszámolóján alapul. Črnko Ferenc, Zrínyi kamarása horvát nyelven írta le az eseményeket. Beszámolóját Budina Sámuel latinra fordította, és 1568-ban Bécsben kiadta, így az ostrom története hamar eljutott az európai olvasóközönséghez.² Az ostromról német és olasz nyelvű röplapok is megjelentek, és a későbbi magyar történetírók, köztük Istvánffy Miklós, szintén részletesen tárgyalták.

Az emlékezet legfontosabb alkotása azonban egy évszázaddal később született. A szigetvári hős dédunokája, a költő és hadvezér Zrínyi Miklós a Szigeti veszedelem című eposzt 1651-ben, Bécsben jelentette meg az Adriai tengernek Syrenaia című kötetében.³ Az eposz az ostromot üdvtörténeti keretbe helyezi: a magyarság bűnei miatt Isten haragja sújtja az országot, Zrínyi önfeláldozása pedig engesztelésként jelenik meg. A költő saját korának politikai mondanivalóját is beleírta a műbe: a török elleni összefogás és a nemzeti önerőre támaszkodó háború programját. Zrínyi Péter horvát fordítása révén a mű a horvát irodalomban is helyet kapott.⁴

A szigetvári ostrom így két, egymásra rétegzett történetként él tovább. Az egyik a levéltári és elbeszélő forrásokból rekonstruálható hadi esemény, egy alulmaradó, de a hadjáratot megakasztó védelem. A másik az eposzban megformált és a 19. század nemzeti emlékezetében tovább épített példázat a hűségről és az áldozatról. A kettőt nem kell egymás ellen kijátszani, de érdemes tudni, melyikről beszélünk.