Nekünk mégis Mohács kell? A csata és emlékezete 490 év után

1526. augusztus 29-én délután, a Mohácstól délre fekvő síkon néhány óra alatt dőlt el a középkori Magyar Királyság sorsa. Négyszázkilencven év elteltével a csata neve ma is többet jelent egy hadtörténeti eseménynél. Közmondásaink, verseink és történeti vitáink egyaránt őrzik, és alig van olyan évtized a 19. század óta, amely ne kívánt volna valamit mondani róla. Ez az írás nem az ütközet újabb rekonstrukciója, hanem kísérlet arra, hogy áttekintse, hogyan lett Mohácsból emlékezeti hely.

A csata és Brodarics tudósítása

I. Szulejmán hadjárata 1526 tavaszán indult el Isztambulból. Nándorfehérvár 1521-es eleste óta a déli határvédelem megrendült, és a magyar udvar nem tudott hatékony választ adni. A magyar sereg, amelyet Tomori Pál kalocsai érsek és Szapolyai György vezetett, a Mohács melletti síkságon vállalta az ütközetet, anélkül, hogy bevárta volna Szapolyai János erdélyi vajda és a cseh segédcsapatok érkezését. A számbeli fölényben lévő oszmán sereg, különösen tüzérsége és janicsárjai révén, rövid harc után szétverte a magyar hadat. A halottak között volt mindkét fővezér, a főpapok jelentős része és a nemesség sok tagja. II. Lajos király menekülés közben a megáradt Csele-patakba fulladt; holttestét csak hetekkel később találták meg.

A csatáról a legfontosabb kortárs beszámolót Brodarics István kancellár, a csata szemtanúja írta. Latin nyelvű munkája 1527-ben jelent meg Krakkóban.¹ Brodarics részletesen leírja a haditanácsot, a sereg felállását és a csata menetét, és nem hallgatja el a vezetés hibáit sem. Szövege máig a csata rekonstrukciójának alapforrása, egyben az első kísérlet a vereség magyarázatára: a széthúzás, a felkészületlenség és az ellenség túlereje már nála együtt jelenik meg.

A csata közvetlen következményei csak lassan bontakoztak ki. Szulejmán seregei szeptemberben bevonultak a védtelenül hagyott Budára, és kifosztották a várost, majd az ősz folyamán kivonultak az országból. A király halála miatt megüresedett trón körül azonban azonnal kiéleződött a küzdelem. A rendek egy része 1526 novemberében Szapolyai Jánost, másik része decemberben Habsburg Ferdinándot választotta királlyá, és a két király közötti háború évtizedekre megosztotta az országot. Mohács tehát elsősorban azért vált sorsfordítóvá, mert az uralkodó halála és a kettős királyválasztás olyan belső válságot nyitott meg, amely az oszmán terjeszkedésnek utat engedett.

A gyásztértől a nemzeti elégiáig

A kora újkori magyar történetírás Mohácsot a királyság kettészakadásának kezdeteként tartotta számon, a csatatér azonban sokáig nem vált emlékhellyé. Mohács a 19. század elején, a reformkor nemzeti irodalmában lett a nemzeti sors jelképe. Kisfaludy Károly 1824-ben írt Mohács című elégiája a csatateret „nemzeti nagylétünk nagy temetője”-ként szólítja meg, és a gyászt a feltámadás reményével kapcsolja össze.² A vers a nemzeti romantika egyik alapszövegévé vált, és ettől kezdve Mohács a pusztulás és az újrakezdés egyszerre jelenlévő képe lett.

A 20. század elején Ady Endre fordított egyet ezen a képen. A Nekünk Mohács kell (1908) nem gyászol, hanem a vereséget a magyarság sorsának szükségszerű, sőt kívánatos büntetéseként ábrázolja. A vers a nemzeti önelégültség elleni lázadás, és a „Mohács” itt már egy ismétlődő, a jelenben is fenyegető állapot neve. Ady után a szó végleg kivált a 16. századi eseményből, és a nemzeti önkritika egyik kulcsfogalmává vált.

A történészek Mohácsa

A két világháború közötti történetírásban Mohács a magyar történelem fordulópontjának számított. Szekfű Gyula, különösen a Hóman Bálinttal közösen írt Magyar történet lapjain, a vereség okait elsősorban a Jagelló-kori belső bomlásban kereste: a rendi önzésben, a pártharcokban, a központi hatalom gyengeségében.³ Ez az értelmezés erkölcsi számvetésként fogta fel a csatát, és a trianoni vereség utáni nemzedék saját tapasztalatait is beleolvasta. Az 1926-os négyszázados évforduló számos megemlékezése és tudományos kiadványa ebben a szellemben készült.

Az 1960-as és 1970-es években a hangsúlyok eltolódtak. A hadtörténeti vizsgálatok az oszmán és a magyar erőforrások aránytalanságát emelték ki, és azt a kérdést tették fel, volt-e egyáltalán reális esélye a magyar seregnek. Perjés Géza nagy vitát kiváltó munkája az oszmán birodalmi politika logikájából próbálta megérteni a csatát és következményeit.⁴ A vita azóta is tart, de egy pontban közeledtek az álláspontok: Mohács nem egyetlen nap kudarca volt, hanem évtizedek óta épülő szerkezeti egyenlőtlenség következménye.

Az emlékhely és a trauma kérdése

A csatatér régészeti kutatása 1960-ban, az első tömegsír feltárásával kapott új lendületet. Az 1976-ban, a 450. évfordulón megnyitott mohácsi emlékhely a sírmezőt fejfákat idéző faragott szobrokkal jelölte meg, és a csatát a halottak felől, csendes gyászhelyként mutatja be. Ez a forma jól kifejezi, mi lett Mohács a modern magyar emlékezetben: a nemzeti trauma helye, ahol a veszteség fontosabb, mint a hadi esemény részletei.

A „nemzeti trauma” fogalma azonban óvatosságra int. Ha minden későbbi kudarcot Mohács ismétléseként olvasunk, a 16. század valóságos története eltűnik a jelkép mögött. A kettős királyválasztás, a királyság intézményeinek továbbélése, a végvárrendszer kiépülése és a következő másfél évszázad összetett politikai világa nem egyetlen tragikus pillanatból következett. A 490. évfordulón talán az a legtöbb, amit tehetünk, hogy Mohácsot egyszerre tekintjük történeti eseménynek és emlékezeti alakzatnak, és tudjuk, mikor melyikről beszélünk.