A magyar Luther: a wittenbergi tanítás útjai Magyarországon

A reformáció ötszázadik évfordulója óhatatlanul Wittenberg felé fordítja a figyelmet, a magyarországi történet azonban nem egy kapura kiszögezett tételsorral kezdődik. Luther gondolatai lassan, több csatornán át, sokszor közvetítők révén jutottak el a Magyar Királyságba, és a befogadás módját legalább annyira meghatározta a fogadó közeg, mint maga a tanítás. A „magyar Luther” kifejezés, amellyel a hagyomány Dévai Bíró Mátyást illette, éppen ezt a közvetítő szerepet jelöli: nem egy második Lutherről, hanem a wittenbergi tanítás helyi tolmácsairól van szó.

Városok, udvar és a korai tiltások

Az első visszhangok a német ajkú városi polgárság körében jelentkeztek. A felvidéki és szepesi városok, valamint Buda és Sopron kereskedőcsaládjai szoros kapcsolatban álltak a német birodalmi városokkal, így a nyomtatványok és a hírek gyorsan eljutottak hozzájuk. Lőcsén, Bártfán vagy Selmecbányán az 1520-as évek elejétől forgott Luther neve, és a prédikátorok egy része már ekkor az új tanítás szellemében szólt a gyülekezethez.

Sajátos szerepet játszott II. Lajos budai udvara. Habsburg Mária királyné környezetében humanista műveltségű, a megújulás iránt érdeklődő emberek fordultak meg: udvari papja, Johann Henckel Erasmusszal levelezett, és a királyné körébe tartozó német főurak, köztük Brandenburgi György őrgróf, rokonszenveztek a wittenbergi iránnyal. Ez nem jelentette azt, hogy az udvar lutheránus lett volna; inkább egy olyan nyitottságot, amely gyanút keltett a magyar rendek körében.

A reakció nem maradt el. Az 1523. évi budai országgyűlés a lutheránusokat és pártfogóikat fej- és jószágvesztéssel fenyegette, az 1525. évi rákosi országgyűlés pedig kimondta, hogy a lutheránusokat ki kell irtani az országból, és ahol rájuk találnak, szabadon máglyára vethetők.¹ A törvények éle részben politikai volt: a köznemesi párt a német befolyás ellen is fellépett, és a „lutheránus” címke könnyen összefonódott az idegen udvari körök elleni indulattal. A szigorú rendelkezéseket ugyanakkor következetesen nem hajtották végre, és 1526 után, a kettős királyválasztás zűrzavarában, végrehajtásukra már alig volt mód.

Wittenbergi diákok és a magyar nyelvű tanítás

A mohácsi csatavesztés utáni évtizedekben a reformáció terjedésének legfontosabb közvetítői a Wittenbergben tanult fiatalok lettek. Az egyetem anyakönyvei az 1520-as évektől kezdve egyre több magyarországi diák nevét őrzik, és közülük sokan Melanchthon közvetlen tanítványaiként tértek haza. Melanchthon kiegyensúlyozott, a humanista műveltséget megbecsülő teológiája talán még nagyobb hatással volt rájuk, mint Luther személyes tekintélye.

Dévai Bíró Mátyás pályája jól mutatja ezt az utat. Krakkói tanulmányai után Wittenbergben tanult, majd hazatérve Budán, Kassán és több dunántúli és alföldi helyen prédikált. Tanítása miatt többször is fogságba került, Bécsben és Budán is raboskodott. Neve azért vált jelképessé, mert ő volt az elsők egyike, aki tudatosan magyar nyelven, a magyar nemesség és mezővárosi lakosság számára fogalmazta meg a lutheri tanítás lényegét. Későbbi működése során nézetei a helvét irány felé is elmozdultak, ami jól mutatja, hogy az első nemzedék számára a határvonalak még nem voltak élesek.

A magyar nyelvű reformáció legmaradandóbb korai teljesítménye Sylvester János Újtestamentuma, amely 1541-ben jelent meg Sárvár-Újszigeten, Nádasdy Tamás nyomdájában.² Sylvester szintén Wittenbergben tanult, és fordításában a humanista filológia és a reformáció programja találkozott: a Szentírást az anyanyelven kell hozzáférhetővé tenni. A kötet az első Magyarországon nyomtatott magyar nyelvű könyv, előszavaiban pedig olvashatók az első magyar nyelvű disztichonok is. Nádasdy pártfogása arra is példa, hogy a főúri udvarok miként váltak a reformáció menedékévé és műhelyévé.

A hitvallások kora és az irányok szétválása

Az 1540-es évekre a reformáció a városokban és a főúri birtokokon is gyökeret vert, és megjelent az igény a tanítás rögzítésére. A felső-magyarországi öt szabad királyi város, Kassa, Lőcse, Bártfa, Eperjes és Kisszeben 1549-ben közös hitvallást nyújtott be az uralkodó biztosainak. A Confessio Pentapolitana szövegét a bártfai iskolamester, Leonhard Stöckel fogalmazta, és szorosan az Ágostai hitvallás nyomán haladt.³ Ez a hitvallás egyben védekező irat is volt: a városok azt kívánták bizonyítani, hogy tanításuk nem lázadó szekta, hanem a keresztény hit tisztított formája. Hasonló szándékkal készült később a bányavárosok és a szepesi városok hitvallása is.

A magyarországi reformáció ugyanakkor nem maradt egységesen lutheri. Az 1550-es évektől a svájci reformátorok, különösen Bullinger és Kálvin tanítása mind erősebb hatást gyakorolt, főként a magyar ajkú mezővárosokban és a Tiszántúlon. Az úrvacsoratan vitái, majd a debreceni zsinatok, amelyek a Második helvét hitvallást is elfogadták, fokozatosan két külön egyházszervezet kialakulásához vezettek.⁴ A választóvonal részben nyelvi és társadalmi is volt: a lutheri irány a német városi polgárság és a nyugat-magyarországi területek körében maradt erős, míg a helvét irány a magyar nyelvű népesség jelentős részét nyerte meg. Ez a megoszlás azonban nem volt kizárólagos, és számos kivétel árnyalja.

A 2017-es emlékév jó alkalom arra, hogy a magyarországi reformációt ne egyetlen alapító alakhoz kössük. Luther szövegei nélkül a hazai fejlemények elképzelhetetlenek lennének, de a befogadás magyar jellegzetességeit a városi önkormányzatok, a wittenbergi diákok, a főúri pártfogók és a török hódítás nyomán megrendült egyházszervezet együtt alakították. A „magyar Luther” ezért inkább egy közvetítő nemzedék neve, amely a wittenbergi tanítást a maga nyelvére és viszonyaira fordította le.⁵