Bethlen Miklós és a börtönirodalom európai hagyománya

Bethlen Miklós (1642–1716) a 17. századi Erdély egyik legműveltebb politikusa volt. Utrechtben és Leidenben tanult, bejárta Nyugat-Európát, járt Angliában és Franciaországban, hazatérve pedig az erdélyi politika élvonalába került. Az 1691-es Diploma Leopoldinum után kancellárként a Habsburg-uralom alá került fejedelemség egyik vezető tisztségviselője lett. Pályája mégis börtönben zárult, és legfontosabb művét, az Élete leírása magától címen ismert önéletírást is fogságban írta. Ez a körülmény nem csupán életrajzi adat: a mű formáját és hangját is meghatározza.

A kancellár bukása

A Rákóczi-szabadságharc kitörése után Bethlen kényes helyzetbe került. 1704-ben egy Columba Noae (Noé galambja) címen ismert röpiratot fogalmazott, amely a háború lezárására, Erdély helyzetének nemzetközi rendezésére tett javaslatot, és a protestáns tengeri hatalmak közvetítésével számolt. Az iratot az udvar hűtlenségnek tekintette. Bethlent letartóztatták, előbb Szebenben tartották fogva, majd Bécsbe szállították.¹ Halálos ítéletét nem hajtották végre, de szabadságát sem nyerte vissza többé: 1716-ban Bécsben halt meg.

A fogság évei alatt írta meg önéletírását, nagyjából 1708 és 1710 között. A szöveg hosszú ideig kéziratban maradt; teljes kiadása csak a 19. század közepén, 1858 és 1860 között jelent meg Szalay László gondozásában.² A késői megjelenés miatt Bethlen műve nem hathatott a 18. századi magyar prózára, az irodalomtörténet azonban a 19. század második felétől a régi magyar próza egyik csúcsteljesítményeként tartja számon.

A rab mint író: egy európai hagyomány

A börtönben írt szöveg Európában régi és jól körülhatárolható hagyományra tekint vissza. Alapító darabja Boethius A filozófia vigasztalása című műve, amelyet a római államférfi a 6. század elején, kivégzésére várva írt. Boethius a bukás tapasztalatát dialógusba fordítja: a Filozófia alakja arra tanítja, hogy a szerencse forgandó, és az igazi jó nem vehető el az embertől. A középkor és a kora újkor egyik legtöbbet olvasott könyve lett, és a rabság mint a belső számvetés helye elsősorban ennek a műnek köszönhetően vált irodalmi toposzzá.³

A kora újkorban a műfaj vallási és politikai tartalommal töltődött meg. Morus Tamás a londoni Towerban, kivégzése előtt írta meg Párbeszéd a megpróbáltatásban való vigasztalásról című művét, amely Boethius mintáját keresztény lelkigyakorlattá alakítja.⁴ A vallásháborúk és a felekezeti üldözések korában a fogságban írt imádságok, levelek és önéletrajzi feljegyzések a hitvalló magatartás dokumentumaivá váltak, protestáns és katolikus oldalon egyaránt. A börtön ezekben a szövegekben a próbatétel helye, ahol a szerző lelkiismerete Isten ítélőszéke elé áll.

Az erdélyi hagyományban sem Bethlen volt az első, aki fogságban vette számba életét. Kemény János, a későbbi fejedelem, a II. Rákóczi György szerencsétlen lengyelországi hadjárata után krími tatár fogságba került, és ott írta meg önéletírását. Az erdélyi memoárirodalom két legjelentősebb darabja tehát a szabadság elvesztésének helyzetében született. Ez aligha véletlen: a fogság egyszerre adott időt az írásra, kényszerített számvetésre, és tette sürgetővé, hogy a szerző a saját változatát hagyja az utókorra.

Önéletírás mint vallomás és védőirat

Bethlen műve ebbe a hagyományba illeszkedik, de sajátos módon. Önéletírásának előszavában bevallottan Isten előtti számvetést ír, és a szöveg egészét átjárja a református kegyesség nyelve: a gondviselés felismerése a sorsfordulókban, a bűnök megvallása, a szenvedés értelmezése. Ebben az értelemben közelebb áll Szent Ágoston Vallomásaihoz, mint a világi emlékiratokhoz. Bethlen nemcsak tetteit beszéli el, hanem azt is, hogyan érti őket a hit fényében.

Ugyanakkor a szöveg politikai önigazolás is. Bethlen pontosan tudta, hogy hírneve, családja helyzete és fogságának megítélése azon múlik, hogyan értelmezik szerepét. Az erdélyi politika szereplőiről írt jellemrajzai, a fejedelmi udvar intrikáinak leírásai és saját döntéseinek magyarázata egyszerre szolgálják az utókor tájékoztatását és a szerző védelmét. A börtönirodalom hagyományában ez nem ellentmondás: már Boethius szövegében is ott van az igazságtalan vád elleni tiltakozás.

A rabság helyzete a stílust is formálja. Bethlen hosszan, kitérőkkel ír, újra és újra visszatér korábbi epizódokhoz, és gyakran szólítja meg közvetlenül Istent vagy olvasóját. A szöveg nem egy előre megtervezett kompozíció, hanem a fogság hosszú idejében kibontakozó emlékezés, amelyben az író mintegy újra átéli életét. Ez a szerkezet adja a mű elevenségét: a részletek bősége, a gyermekkori emlékek, az utazások és a házasélet leírása mind abból a kényszerű ráérésből fakadnak, amelyet a börtön teremtett.

Fogsága idején Bethlen más műveken is dolgozott. Imádságos könyve ugyanennek a lelki számvetésnek a gyakorlati oldalát mutatja, emlékiratainak egy francia nyelvű, idegen kéz által átdolgozott változata pedig még a 18. században nyomtatásban is megjelent.⁵ A szerző tehát tudatosan számolt az európai olvasóközönséggel, és a fogságban írt szöveget a nyilvánosságnak szánt önvédelemként is elképzelte.

Bethlen Miklós önéletírása így egyszerre tartozik a magyar irodalomhoz és egy jóval tágabb európai műfaji hagyományhoz. A Boethiustól Morus Tamáson át ívelő vonalban a rabság a szabadságtól megfosztott ember utolsó szabad tevékenységének, az írásnak a helye. Bethlen esetében ez az írás a kálvinista lelkiismeret-vizsgálat és az erdélyi politikus önigazolásának különös egységét hozta létre.