Ki volt Shakespeare? A szerzőségi vita története

William Shakespeare-ről gyakran mondják, hogy alig tudunk róla valamit. Az állítás félrevezető. Egy 16. századi vidéki polgárcsaládból származó színészről és színházi vállalkozóról viszonylag sok irat maradt fenn: keresztelési és házassági bejegyzés, adás-vételi szerződések, peres iratok, adólisták, a színtársulat udvari elszámolásai és egy részletes végrendelet. Ami hiányzik, az a személyes levelezés, a kéziratok és a naplószerű feljegyzések, vagyis éppen az a fajta anyag, amelyet a romantika óta egy nagy íróhoz illőnek tartunk. A szerzőségi vita ebből a hiányból nőtt ki, és sokkal inkább a 19. századi irodalomfelfogás terméke, mint a korabeli források értelmezéséé.

A kétely megszületése

Shakespeare halála (1616) után két évszázadon át senki sem vonta kétségbe, hogy a nevén megjelent drámákat ő írta. A fordulat az 1850-es években következett be. Az amerikai Delia Bacon 1857-ben megjelent könyvében azt állította, hogy a darabokat egy filozófiai kör, élén Francis Baconnel és Walter Raleigh-vel, alkotta meg, és a stratfordi színész nevét csupán fedőnévként használták.¹ A gondolat termékeny talajra hullott. A korszak a zsenit a műveltség és az előkelő származás megtestesülésének tekintette, és nehezen fogadta el, hogy egy kesztyűkészítő fia, aki nem járt egyetemre, írta volna a királyi udvarok és a klasszikus műveltség világában játszódó darabokat. A Bacon-elmélet hívei később a szövegekben elrejtett titkosírást is keresni kezdtek, ami a módszer hitelét hosszú távon inkább rontotta.

A 20. században Oxford 17. grófja, Edward de Vere került előtérbe. J. Thomas Looney angol tanár 1920-ban kiadott könyve összeállította a feltételezett szerző tulajdonságainak listáját (arisztokrata, Itáliát ismerő, zenekedvelő, a pénzzel könnyelműen bánó ember), majd olyan személyt keresett, aki megfelel neki.² Az eljárás körben forog: a szerző képét a művekből vezeti le, aztán ezt a képet használja bizonyítékul. Az oxfordi elmélet legnagyobb nehézsége a kronológia. De Vere 1604-ben meghalt, a hagyományos keltezés szerint viszont több darab, köztük a Vihar és a Macbeth, csak ezután készült el. Az elmélet hívei ezért a darabok keletkezési idejét igyekeznek előbbre hozni, ami a teljes kronológia átírását kívánja meg. Christopher Marlowe neve is felmerült; az ő esetében azt kellene feltételezni, hogy 1593-as deptfordi halálát megrendezték, és utána titokban írt tovább.

Mit tartalmaznak az iratok

Az iratanyag ezzel szemben elég egyértelmű képet ad. Stratfordban 1564. április 26-án keresztelték meg John Shakespeare fiát, Williamet, aki 1582-ben feleségül vette Anne Hathaway-t. Az 1590-es évektől londoni színházi pályája nyomon követhető. Robert Greene-nek tulajdonított 1592-es röpirat gúnyosan egy „felkapaszkodott varjúról” beszél, aki színészként drámaíróskodni merészel, és a szójáték („Shake-scene”) a korabeli olvasó számára is félreérthetetlen volt. 1598-ban Francis Meres egy irodalmi szemlében név szerint felsorolta Shakespeare tizenkét darabját. Shakespeare a Lord Chamberlain’s Men, majd a King’s Men társulat részvényese volt, nevét a társulat iratai és a színészlisták rendszeresen említik.

A legfontosabb bizonyíték az 1623-as első fólió. A gyűjteményt két színésztársa, John Heminges és Henry Condell adta ki, Ben Jonson pedig verset írt bele, amelyben a szerzőt „Avon édes hattyújának” nevezi, ezzel egyértelműen a stratfordi emberhez kötve. A stratfordi templomban felállított síremlék, amelyre az első fólió egyik dicsőítő verse már utal, írói rangot tulajdonít az elhunytnak. Shakespeare végrendelete gyűrűvásárlásra hagy pénzt Heminges-nek, Condellnek és Richard Burbage-nek, vagyis éppen azoknak a színészeknek, akiket a fólió és a társulati iratok mellette említenek. Az irodalmi és a polgári életrajz tehát nem két külön szálon fut, hanem ugyanazokon a személyeken keresztül összekapcsolódik.³

Az életrajzot elsőként Samuel Schoenbaum gyűjtötte össze teljes, forráskritikai igénnyel, és munkája ma is a legjobb kiindulópont annak, aki a dokumentumokkal közvetlenül akar megismerkedni.⁴

Miért nem győz meg a szakmát

A szerzőségi vita ellenzői nem azt állítják, hogy Shakespeare életrajzában nincsenek hézagok. Azt mondják, hogy a hézagok egy korabeli színész esetében természetesek, és hogy a rendelkezésre álló bizonyítékok minden alternatív jelöltnél erősebbek. A kortársak közül senki sem kételkedett. Jonson, aki személyesen ismerte, és kritikusan is írt róla, a szerzőt tisztelte, nem egy fedőnevet. A darabok műveltsége megfelel annak, amit egy jó vidéki gimnázium latin oktatása, a londoni könyvpiac és a színházi gyakorlat nyújthatott. A szövegekben pedig nem az udvari diplomácia, hanem a színpadi mesterség ismerete a legfeltűnőbb.

A modern filológia egy további szempontot is hozzátett: Shakespeare több darabot más szerzőkkel együtt írt. A VIII. Henrik és A két nemes rokon John Fletcherrel közös munka, a Titus Andronicus egyes részei George Peele-hez, az Athéni Timon részletei Thomas Middletonhoz köthetők. Az együttműködés a korabeli színházi üzem megszokott formája volt, és rosszul illeszkedik ahhoz a képhez, amelyben egy rejtőzködő arisztokrata egyedül, titokban alkot.

James Shapiro a vitát eszmetörténeti jelenségként írta le.⁵ Szerinte a kétely azért születhetett meg, mert a 19. századtól kezdve a műveket a szerző önéletrajzaként kezdték olvasni. Aki a darabokban vallomást keres, annak egy színházi vállalkozó prózai iratai csalódást okoznak, és ilyenkor könnyen talál egy olyan életrajzot, amely jobban illik a vágyott vallomáshoz. A kérdés tehát végső soron arról szól, hogyan olvassuk a régi irodalmat. A forráskritika szerény eszközei, a keresztelési anyakönyv, a végrendelet és a nyomtatott kötetek ajánlásai, a stratfordi szerző mellett szólnak, és eddig egyetlen alternatív elmélet sem tudott ezekkel egyenértékű bizonyítékot felmutatni.⁶