Reneszánsz - for sale

A Christie's aukciós ház hagyományos év eleji rendezvénysorozatán ezúttal a reneszánsz áll a középpontban.

Nemrég zajlott le New Yorkban a Christie's idei egyik legnagyobb, régi mesterek műveit eladásra kínáló árverés-sorozata. Öt, kiemelkedő jelentőségű műveket felvonultató aukciót rendeztek néhány nap alatt, közöttük az egyiket, január 29-ét, csak a reneszánsz ipar- és képzőművészeti alkotásainak szentelték. Az ifjabb és idősebb Cranach, Jan Provost, Lorenzo Lotto vagy a Robbia-műhely művei mellett - becsült értékük több millió dollár - kalapács alá került az úgynevezett Rothschild-hóráskönyv is, a 16. század eleji németalföldi könyvfestészet kiemelkedő, szépséges emléke. Utóbbi érdekessége, hogy a Rothschild-család a nácik által 1938-ban elrabolt kódexet 1999-ben kapta vissza az Osztrák Nemzeti Könyvtár állományból a restituciós eljárás keretében. Még abban az évben el is adták, akkor is a Christie's aukciós házon keresztül. Másfél évtized múltán most ismét árverésre került a hóráskönyv, amelynek becsértéke 12-18 millió dollár volt, végül 13,6 millió dollárért kelt el.

Érdemes áttanulmányozni nemcsak a részletes katalógusokat, hanem az eseménysorozathoz készített filmeket is. Kereskedők és gyűjtők vallanak bennük a reneszánsz  iránti kíváncsiságukról, szenvedélyükről.

 

forrás

 

A szenttől a profánig: besztercebányai kályhacsempék

Válogatás a besztercebányai kályhacsempe-körből a Közép-Szlovákiai Múzeumban

A kiállítás több nagyobb egységben mutatja be 15-16. századi, Besztercebányához és környékéhez köthető kályhacsempéket. Az első, bibliai alakokat és szenteket ábrázoló részben - szó szerint - Ádámtól és Évától kezdve a prófétákon át az újszövetségi személyek, Jézus Krisztus és az apostolok ábrázolásai is megjelennek, valamint a legismertebb középkori szentek - Szent György, Alexandriai Szent Katalin, Szent Dorottya - agyagba égetett gyönyörű portréi is láthatók. A második egység mitológiai és mesebeli alakjai griffeket, melusinákat idéznek elénk. A harmadik egység a hétköznapok világát jeleníti meg, páncélos lovagok, nemesurak, táncoló, enyelgő, vagy éppen civakodó párok elevenednek meg, sőt egy erotikus jelenetet is láthatunk. A kiállítás kurátora Martin Kvietok, a katalógust Martin Kvietok és Marta Mácelová szerkesztette.

Február másodikáig látogatható a kályhacsempe-kiállítás Besztercebányán, és akik esetleg lemaradnának róla, azok se keseredjenek el: a tervek szerint Rimaszombatba viszik tovább ezt az értékes és szép anyagot.

(Krása Kachlíc, Stredoslovenské Múzeum, Banska Bystrica, 2013. nov. 7. -2014. febr. 2.)

Forrás: itt

Kép forrása: itt

 

Megjelent az IHR legújabb száma Scientiae: Disciplines of Knowing in the Early-Modern World címmel

Megjelent az Intellectual History Review legújabb száma: Vol. 24, No. 1 (January 2014)

A Nemzetközi Eszmetörténeti Társaság (ISIH) folyóiratának legújabb száma a koraújkori tudományosság kérdéseit vizsgálja, mégpedig a reneszánsz tanulmányok és a hagyományos ("echt") tudomány- és filozófiatörténet interakciójaként. A különszám írásai a 2012-es vancouveri, első Scientiae konferencián hangzottak el előadás formájában. A konferencia szervezője és a különszám szerkesztője, J. D. Fleming előszavában elmondja, az a szándék vezette, hogy kiszélesítse a koraújkori tudomány fogalmát olyan módon, ahogyan koraújkori értelemben az még nem zárta le kapuit a humanista műveltség befolyása előtt. A hazai szakmai közönség számára érdeklődésre tarthat számot az is, hogy a kötetnek magyar szerzője is van Almási Gábor személyében.

Az IHR új számának tartalomjegyzéke:

Special Issue: Scientiae: Disciplines of Knowing in the Early-Modern World

  • J. D. Fleming: Introduction
  • Gábor Almási, Rethinking Sixteenth-Century ‘Lutheran Astronomy’
  • Genevieve Carlton, The world drawn from nature: Imitation and authority in sixteenth-century cartography
  • Daniel Selcer, From scientia operativa to scientia intuitiva: Producing particulars in Bacon and Spinoza
  • Marius Buning, Inventing scientific method: The privilege system as a model for scientific knowledge-production
  • David Beck, County Natural History: Indigenous Science in England, from Civil War to Glorious Revolution
  • Stephen Pender, Heat and moisture, rhetoric and spiritus
  • Vincent Masse, Opposition as a technique of knowing in cosmographical literature: Litotes, epanorthosis

A vancouveri konferencia teljes programja itt:
A Scientiae harmadik, 2014. áprilisi bécsi konferenciájáról korábban már beszámoltunk: itt.

Az IHR 2013. évi negyedik számának tartalomjegyzéke itt.
Az IHR 2013. évi harmadik, Kontler László személyében magyar szerzőt is felvonultató számáról korábban beszámoltunk: itt.

 

Megjelent Zvara Edina könyve 16‒17. századi protestáns lelkészek könyvtárairól

A szerző olyan neves, főleg a Dunántúlon működő papok olvasmányműveltségét tárgyalja, mint a Beythe-család (István és két fia: András és Imre), Kanizsai Pálfi János és Ceglédi Szabó Pál. A könyv első felét kitevő tanulmány a szlovákiai Turócszentmártonban, a németújvári egykori ferences kolostorban és a kismartoni Esterházy-könyvtárban végzett több éves kutatómunka alatt összegyűlt – elsősorban possessor bejegyzésekből származó – adatok értékelésére vállalkozik, míg a mellékletben maguknak a lelkészi könyvtáraknak a rekonstrukciójára kerül sor.

Zvara Edina: Nyugat-dunántúli protestáns lelkészek könyvei a késő humanizmus korában, Szeged‒Budapest, 2013, 499. p. (A Kárpát-medence kora újkori könyvtárai IX.)

A Sixtus-kápolna története kissé másként

Kevéssé ismert, hogy a világ egyik legszebb épületének a történetét repedések és beázások kísérték végig

A művészettörténet talán leghíresebb kápolnájának történetét végigkísérték a strukturális problémák, illetve a freskókat komolyan megkárosító beázások.

Amikor azt halljuk Sixtus-kápolna, mindenki Michelangelóra vagy IV. Sixtus pápára gondol. Pedig a kápolna többször is komolyan megsérült, de minden alkalommal a legjobb mesterek építették újra és festették ki. 1369-ben például, amikor még Cappella Magnának vagy Palatinának hívták, a lombardiai Giovanni da Milano és két toszkán, Giottini, illetve Giovanni Agnolo dolgoztak rajta, akiket V. Orbán hívott meg.

IV. Sixtus már romokban találta 1474-ben a palotával egyetemben. Akkor megbízta Baccio Pontellit és Giovannino de’Dolcit, két firenzei építészt, hogy renoválják Salamon temploma méreteinek megfelelően, ahogy az a királyok első könyvében áll. A kápolnát kívülről néhol három méteres erődfalak övezték lőrésekkel, illetve falnyílásokkal, amelyek azt a célt szolgálták, hogy az ostromlók fejére forró olajat önthessenek.

Ezután umbriai és toszkán mestereket hívott, hogy kifessék a falakat; például Pier Matteo d’Ameliát, aki a mennyezet lapislazuli egét és az aranycsillagokat festette. Az oltár mögötti falra Perugino Szűz Mária mennybemenetelét festette. Az oldalfalakra a pápák ciklusa és az Ó-, illetve az Újtestamentum 10 története került. A kápolnában dolgozott még Botticelli, Ghirlandaio, Cosimo Roselli, Luca Signorelli, Pinturicchio, Biagio d’Antonio, és Bartolomeo della Gatta.

A már említett erődítések azonban hiába védték a kápolnát; 1506-ban az északi falak megrogytak egy hatalmas repedést okozva a mennyezeten. A kápolnát használatra alkalmatlannak nyilvánították, a mennyezetet vasláncokkal erősítették meg. A lapislazuli égboltot megfoltozták, aztán 1506-ban II. Gyula megbízta Michelangelót, hogy fessen rá egy új freskót. Ez a pápa is megerősíttette az épületet, azonban az omlás igazi oka nem szűnt meg; a nem megfelelő alapozás - az alap folyami hordalékból állt és folyamatosan mozgott - miatt újabb károk keletkeztek, nem sokkal azután, hogy Michelangelo befejezte a lunettákat. 1522 karácsonyán, amikor VI. Adorján a Sala Regia felől éppen belépett a kápolnába, a márványkapu architrávja lezuhant és agyonütött két svájci gárdistát. 1523-ban, a bíborosok látván a falak állapotát, annyira megrémültek, hogy félbeszakítottak a konklávét és hívták Antonio di Sangallo építészt, aki orvosolta a problémát. Legalábbis átmenetileg. Három évvel később ugyanis az említett architráv újra leszakadt, magával rántva Ghirlandaio és Signorelli felette található freskóit. Ezeket Hendrick van der Broeck és Matteo da Lecce 1535-ban újrafestették, mialatt Michelangelo a kápolnában dolgozott.

A nagy művész éppen az Utolsó ítéletet festette, amikor észrevette, hogy a tetőről esővíz szivárog a freskóra. Hasztalan hívta fel erre a figyelmet, nem történt intézkedés, és így kellett végül befejeznie az oltár freskóját, amely 1541-re készült el. A fal 1544-ig folyamatosan ázott, ekkor egy tűzvész következtében hamuvá égett a tető, amit 1545-re pótoltak. Húsz év nyugalmat követően az 1565-ös konklávén a bíborosok hatalmas repedéseket fedeztek fel a mennyezeten. Tüstént hívtak három építészt, Sallustiot, Vignolát és Nanni di Bacciot, akik megnyugtatták a kardinálisokat. 1566 és 1585 között folyt az épület megerősítése, a kápolna öt nagy földalatti pilasztert kapott mészkő támasztékokkal, valamint hatalmas gyámpilléreket, amelyek elég csúnyák voltak ugyan, viszont megfeleltek a célnak. Isten bal keze - A vizek és a föld szétválasztásaA mennyezetet és a károkat szenvedett freskókat korának jónevű mestere, Domenico Carnevali restaurálta: dolgozott az Utolsó Ítéleten, a Noé áldozatán, valamint A víz és a föld szétválasztásán,  amin újrafestette Isten bal karját, azonban Michelangelo eredeti vonalvezetését nem követte. A hírneves mester mindezt már nem látta, ugyanis ekkor már két éve halott volt.

A gyámpillérek egészen 1797-ig teljesítették feladatukat, ekkor újabb baj történt. Ez alkalommal nem a föld vagy az eső, hanem az Angyalvár lőporkamrája volt a ludas. A robbanás megrongálta a Sibilla meztelen bal karját és az Özönvíz egy részletét. A munkálatok az egész 19. századon keresztül tartottak. 1903-ban, X. Pius pontifikátusa alatt erősítették meg a mennyezetet és javították ki az Utolsó ítéletet.

1922-ben újabb károsodás érte a kápolnát a szokásos okok miatt, amelyeket Biagio Biagetti, a Vatikáni Múzeumok első igazgatója irányításával javítottak ki. 1930 és 1936 között hasonló okokból kellett restaurációs munkálatokat végezni. 1964 és 1974 között újból strukturális megerősítés következett, majd 1975 és 1979 között került sor a tető, a gyilokjáró és a csipkepárkányzat rekonstrukciójára.

Az utolsó nagy munkálatok 1982-1994 között folytak, elsősorban Michelangelo két nagy freskóját újították fel Gianluigi Colalucci főrestaurátor vezetésével: nem csupán az esővíz és az épületmozgás okozta károkat, hanem a gyertyák, fáklyák korom lerakódásait, valamint a későbbi ügyetlen festőkezek javításainak maradványait is eltávolították. Ezzel Michelangelo ragyogó színei újra életre keltették a teret. A megszépült kápolnát 1999-ben nyitotta meg a látogatók előtt II. János Pál pápa.

A poszt fő forrása itt.

A legutolsó restaurálásról és Colalucciról egy érdekes poszt 3 részben itt, itt és itt olvasható.

 A Sixtus-kápolna egyébként virtuálisan is bejárható, elérés itt.

 

 

Víz és társadalom Magyarországon a középkortól az államszocializmus időszakáig

Konferencia 2014. január 31-én Budapest Főváros Levéltárában

Budapest Főváros Levéltára, az ELTE TáTK Történeti Szociológia Tanszéke, a Hétfa Kutatóintézet és a Vízhasználat, vízszabályozás és társadalom a 13–20. századi Magyarországon OTKA-kutatócsoport Víz és társadalom Magyarországon a középkortól az államszocializmus időszakáig címmel 2014. január 31-én közös konferenciát rendez. A konferenciának Budapest Főváros Levéltára ad helyet.

"A részvevők megközelítésében közös, hogy alapvetően primer források alapján és a szűken vett vízügyi kérdéseken túllépve, a hatalom, a gazdaság és a helyi társadalom működését, szerkezetét szem előtt tartva vizsgálják az egy-egy régióval, kistájjal, vízgyűjtővel kapcsolatos strukturális meghatározottságokat, konfliktusokat, de a kooperáció módjait is.”

 A konferencia koraújkori témájú előadásai:

  •  Gálffy László: Dunai társadalmak. Változások a városi folyamtérben Bécs és Buda között (13. század vége – 15. század közepe)
  •  Bagi Zoltán Péter: A folyóvíz, a csapadék és az áradások mint a hadakozást befolyásoló tényezők a tizenöt éves háború időszakában (1593–1606)
  •  Vajda Tamás: Feudális jogok és kötelezettségek a középkori vízimalmok körül
  •  Vadas András: Vízgazdálkodás és háborús védekezés. Csákány és a Vas megyei Rába-mente a koraújkorban (1600–1658)
  •  Dominkovits Péter: Folyóvizek és a 17. századi vármegyei közigazgatás, bíráskodás a nyugat-dunántúli vármegyék példáján

Bővebb információ

Kép forrása

 

Konstanz üdvözli Európát: 600 éve kezdődött a zsinat

2014-ben az évforduló alkalmából ötéves ünnepségsorozat veszi kezdetét

Az 1414-ben összeült konstanzi zsinat az európai történelem egyik fontos epizódja volt; a vallás- és eszmetörténészek az előreformációs törekvések csomópontjaként tartják számon. Konstanzban, az esemény színhelyén 2011 óta készülnek az évforduló méltó megünneplésére, melynek ezt a találó címet adták: A vendég: Európa (Europa zu Gast). Az ünnepségsorozathoz Konstanz testvérvárosai (Fontainebleau, Richmond, Tabor és Lodi)  mellett más európai városok és régiók is  csatlakoztak. A rendezvényen kiemelt figyelmet szánnak a gyermekeknek és az ifjúságnak.

Az ünnepségek legfontosabb eseménye az eredeti helyszínen, a zsinat épületében (Konzilgebäude) megrendezendő nagyszabású kiállítás lesz, amely az 1400—1420 közötti időszak művészeti és történeti emlékanyagának legszebb kincseit tárja majd a közönség elé.  A kiállítás 2014. április 27-től szeptember 21-ig tekinthető meg, főkurátora  dr. Karin Stober.  1415 július 6. Husz János megégetése, miniatúra Ulrich Richental Chronik des Konstanzer Konzils című művében

Az ünnepségsorozat eseményeit évekre lebontva, a zsinat egy-egy híres szereplője köré rendezik. A nyitány, a 2014-es esztendő magának Zsigmond királynak, a zsinat védnökének éve lesz, alcíme: Az európai kongresszus éve. Zsigmond (1387-től magyar, 1410-től német király) valóban a zsinat kulcsfigurája volt, olyan uralkodó, aki tehetsége, rátermettsége révén képes volt egyben tartani a 15. század elején már szakadozó keresztény világot, egyúttal megőrizni az európai egységet, noha a szent cél érdekében nehéz döntéseket kellett meghoznia, melyeknek a cseh reformátor, Jan Hus is áldozatává vált.

A következő évek sokat ígérő fő témái: 2015: Jan Hus (Az igazság éve), 2016: Imperia (Élő középkor), 2017: V. Márton pápa (A vallások éve) 2018: Oswald von Wolkenstein (A kultúra éve).

Forrás itt és itt és itt

Képek forrása itt és itt

 

Gömbhal és pillangóablak – egy különleges milánói kiállítás

A koraújkor Wunderkammerjei és modern kori recepciójuk egy kiállításon

Wunderkammer – Arte, Natura, Meraviglia ieri e oggi címmel nyílt kiállítás Milánóban. A Museo Poldi Pezzoli és a Galleria d’Italia Piazza Scala termeiben látható tárlaton a kurátorok a művészettörténet, gyűjtéstörténet, tudománytörténet aspektusaiból vizsgálják a későreneszánsz gyűjteménytípusának eszméjét, annak továbbélését. A 16. századi Európában az Alpoktól északra és délre két markánsan különböző gyűjteménytípus alakult ki. Német nyelvterületen a főúri, uralkodói udvarok Kunst- und Wunderkammerjei a világ teljességének megjelenítésére vállalkoztak a teremtett és az emberkéz alkotta tárgyakon keresztül. Itáliában a humanizmus alapjain egy másik gyűjteménytípus volt népszerű: a világ megismerésének lehetőségét a rendszerezésben látták. Ez utóbbiakat többnyire tudós férfiúk, természettudományos érdeklődésű patrónusok hozták létre. A kétféle gyűjteményi forma tárgyai között igen sok területen volt átfedés: az Újvilág vagy éppen a Távol-Kelet néprajzi, botanikai emlékei, földtörténeti régiségek, különlegességek mindkét gyűjteménytípusban megtalálhatók voltak.

Settala; gömbhal

A milánói kiállítás elsősorban az itáliai tudós-gyűjtemények tárgytípusainak kontextusát vizsgálja. A történeti rész öt téma köré épül. Az elsőben a három legjelentősebb koraújkori itáliai gyűjtőt mutatja be: a bolognai Ulisse Aldrovandi (1522–1605) és Ferdinando Cospi (1606–1686) valamint a milánói Manfredo Settala (1600–1680) e szakasz főszereplői. Életüket, korukat bemutató alkotásaik, gyűjteményeik és azok egykori katalógusai, tárgyai láthatók itt. A katalógus a tudományos célú koraújkori gyűjtemények egyik nagyon fontos jellemzője volt, hiszen a felhalmozott tárgyak az ismeretek forrását, a megismerés, a rendszerezés lehetőségét jelentették gyűjtőik és „felhasználók” számára. Ez egyben fennmaradásuknak is fontos záloga volt: Aldrovandi és Cospi is Bologna városának adományozta gyűjteményeit, ahol nagyrészt máig fennmaradtak.

Settala, gyűjtemény, katalógus - Ugyanaz, Settala gyűjteményének katalógusábanA kiállítás további szakaszai az első részben megismert gyűjtői aspektusból vizsgálják a koraújkori Wunderkammerek legfontosabb egységeit. A megismeréshez vezető út első állomásaként a különleges, ismeretlen, sokszor mesés eredettel, jelentéssel felruházott raritások: korábban sosem látott lények, mint a gömbhal vagy a tukán, mágikus tulajdonságokat hordozó képződmények, mint a bezoár és a korall. A következő fázis az exotica, a „saját”, az „ismert”-tel szemben értelmezésre szoruló, többnyire néprajzi, művelődéstörténeti emlékek sora. Ezt követi a tudományos megismerés, rendszerezés, feldolgozás. A különféle tudományos eszközök, matematikai, optikai műszerek mellett ugyanilyen jelentősek a nem csak tartalmukban, hanem sokszor küllemükben is csodás gyűjteményi katalógusok (Settala gyűjteményének illusztrált katalógusa itt tekinthető meg). Végül a talán leglátványosabb tárgyegyüttes, az új, ritka nyersanyagokat magukba foglaló artificialiák láthatók a milánói kiállításon: emberkéz alkotta művek, amelyeknek elsődleges jelentőségét a  különleges nyersanyag (elefántcsont, drágakövek, fosszíliák vagy éppen strucctojás) adta.

A Museo Poldi Pezzoli épületében bemutatott első egység önállóan is megálló, kerek kiállítás lenne. A kurátorok azonban mindezt kiegészítették egy, a Galleria d’Italia Piazza Scalában látható második fejezettel. Itt modern, elsősorban kortárs művészek alkotásait állították ki, melyek az első részben felvetett témákra reflektálnak. Az alkotók között olyan neveket találunk, mint Marcel Duchamp, Damien Hirst, Jannis Kounellis, Alik Cavaliere. A modern alkotásokat szemlélve jól érzékelhető a „gyűjtés”, mint mentális tevékenység sokszínűsége, jelentősége. Hogy mennyivel több ez, mint felhalmozás, milyen kreatív energiákat megmozgató tevékenység.

Kurátorok: Lavinia Galli és Martina Mazzotta

A kiállítás március 2-ig látogatható, bővebb információk itt.

Képek forrása

 

„A szegények ezüstje” – ónadatbázis született

Új digitális adatbázis a Néprajzi Múzeum szervezésében: Ónedények Magyarország közgyűjteményeiben.

A virtuális katalógus a magyarországi múzeumokban őrzött ónedényeket ismerteteti. Az országos összefogással megvalósult projekt a Néprajzi Múzeum kezdeményezésére, az Emberi Erőforrások Minisztériuma által fenntartott Nemzeti Kulturális Alap támogatásával jött létre.

Az ón (németül Zinn, latinul stannum, vegyjele Sn) különleges tulajdonságai révén vált az öreg kontinens kedvelt anyagává. Külsőre ezüsthöz hasonlatos színe, fénye teszi tetszetőssé; alacsony olvadáspontja miatt könnyen megmunkálható, ugyanakkor nem mérgező. Sérülékenysége miatt ötvözni szükséges. 'Úr vatsorához való kanna', derecskei református egyház. Kassa, 1742

Az ónművesség kezdetei több ezer évre nyúlnak vissza, európai virágkora azonban a 16–18. századra esik. A legrégebbi európai ónlelőhely Angliában található, Cornwall térségében, de az ónművesség fellendülése a 12. századtól feltárt sziléziai, Érchegység-beli ónbányákhoz köthető. A nyersón feldolgozása céhes keretekben zajlott. Az ónműves céhek öntéssel készítették el az óntárgyakat. Az értékes öntőformákat rendszerint nem maga a mester, hanem kőfaragó vagy rézmetsző állította elő, és az ónművesek több generáción keresztül használták. A formába öntött ónedényt utánkezelték:  ráspolyozással, kalapálással, esztergályozással finomították, majd polírozták, végül a külön öntött, járulékos részeket (fül, billentő, láb) forrasztották rá. 

Óntárgyak alapvetően háromféle céllal készültek: a háztartásokban elsősorban étkezési célra használtak ónedényeket; a céhek összejövetelein reprezentatív kellék gyanánt és evésre-ivásra egyaránt igénybe vették; harmadrészt liturgikus célra került – jellemzően protestáns egyházi – használatra.

A Néprajzi Múzeum összefogásával létrejött adatbázis kizárólag az ónedényeket mutatja be, a többi, ónból készült használati tárgy nem került bele a kataszterbe. Helyet kapott benne csaknem az összes  állami fenntartású múzeum ónedény-kollekciója, az egyházi és magángyűjtemények darabjai azonban nem. Feleség képe a férjének készíttetett kanna belsejében. Erdélyi szász munka, 1683A múzeumok saját szakembergárdája készítette el a műtárgyleírásokat, melyekhez minden esetben több teljes illetve részletfotó is járul. A digitális adatbázis folyamatosan bővíthető, módosítható. A katalógushoz adatgazdag bevezető fejezetek is társulnak, Vida Gabriella (az adatbázis szerkesztője, Néprajzi Múzeum, Budapest) és P. Szalay Emőke (Déri Múzeum, Debrecen) tollából, amelyek hasznos összefoglalót nyújtanak az érdeklődőknek és a témában jártasabbaknak az ónművesség történetére, az ónedények típusaira, a kézműipar történetében elfoglalt helyére, gazdag szakirodalmára nézve egyaránt.

A képek forrása:
Esküvői ajándéktál (Nagyszeben, 1746)
 'Úr vatsorához való kanna', derecskei református egyház (Kassa, 1742)
Feleség képe a férjének készíttetett kanna belsejében (Erdélyi szász munka, 1683)

Az adatbázis itt érhető el.

A Szép Nani és a többiek: Veronese Londonban

Paolo Veronese-kiállítás a londoni Nemzeti Galériában

A velencei reneszánsz festészet egyik legnagyobb alakja, Paolo Veronese legfőbb műveit bemutató kiállítás nyílik a londoni National Gallery-ben. Az Egyesült Királyságban először lesz látható ilyen átfogó, monografikus igényű bemutató a gazdag életműből. A National Gallery 10 Veronese-festményével együtt a mester körülbelül 50 csodálatos alkotása szerepel majd a tárlaton, köztük a Dárius családja Nagy Sándor előtt, vagy a "Szerelem allegóriái"-nak négy festményből álló sorozata (Hűtlenség, Megvetés, Tisztelet, Boldog egyesülés), valamint  a Háromkirályok imádása, míg a portrék közül a Bella Nani, utóbbi a párizsi Louvre tulajdona.

Paolo Veronese (Verona, 1528- Velence, 1588) munkásságában a freskók, oltárképek, arcképek, bibliai, mitológiai, történelmi témájú és allegorikus ábrázolások egyaránt fellelhetők. A veronai kőfaragó fia (szülővárosáról kapta ragadványnevét) 1553-ban érkezett Velencébe, s vált a század egyik legjelentősebb velencei festőjévé. A város polgárai maguk is állandó szereplői képeinek. Legjelesebb követői közül Carracci, Rubens, Tiepolo és Watteau nevét említhetjük meg. A budapesti Szépművészeti Múzeum Férfiképmás című festményét őrzi.

Veronese: Magnificence in Renaissance Venice. London, National Gallery, 2014. március 19- június 15.

Források: itt és itt.

 

 

Oldalak