Kerekasztal-beszélgetés a reneszánszról

A Kossuth Klubban 2014. március 11-én délután elhangzott beszélgetés szerkesztett változata. Résztvevői: Ács Pál irodalomtörténész, Boros Gábor filozófus, filozófiatörténész és Marosi Ernő művészettörténész, a beszélgetést Horkay Hörcher Ferenc eszmetörténész moderálta

A kerekasztal-beszélgetés apropóját a Fejezetek a kora modern esztétikai gondolkodás történetéből című kötet (ed. Horkay Hörcher Ferenc; Budapest: l’Harmattan, 2013) bemutatója adta. A kötetet Jelenits István ismertette (ennek szövege is hamarosan megjelenik). A résztvevőket arra kérték a szervezők, hogy a vitát megelőzően rövid téziseket fogalmazzanak meg a reneszánszról. Alább olvashatók a tézisek, melyeket a vita teljes, szerkesztett szövege követ. A bemutatott kötetből részletek olvashatók a szövegek alatti mellékletben.
 

 

ÁCS PÁL TÉZISEI A RENESZÁNSZRÓL

Létezett-e (létezik-e) a reneszánsz?

Klaniczay Tibor szellemi hatása alatt és közvetlen környezetében, mintegy a „reneszánsz bűvöletében” nevelkedtem. Érthető talán, hogy némiképp felkavaró érzés mostanság hallani, olvasni, tapasztalni legkülönbözőbb intellektuális körökben a reneszánsszal szembeni kételyeket, averziókat, sőt, egyenesen a reneszánsz teljes tagadását. Ez természetesen összekapcsolódik a most bemutatandó könyv címében is szereplő „korai modern” fogalmának negligálásával. A „reneszánsztagadók” szerint éppen azért nem létezett reneszánsz, mert a modernitás kora csak a felvilágosodás után jött el. Világos elképzelés ez, lehet is róla vitatkozni. Én azonban egy sejtésemről szeretnélek kérdezni Titeket. A reneszánsz („La Renaissance”) fogalma valóban nem a korai újkor, hanem a polgári gondolkodás szülötte, és mint minden utólag konstruált fogalom, a kort, amelyre kitalálták, s a kort, amelyben született, egyaránt jellemzi. Nem lehetséges, hogy a manapság divatos reneszánszellenességben ennek a polgári humanista gondolkodásnak, és implicit módon a felvilágosodásnak a kritikája, illetve elutasítása húzódik meg? Hozzáfűzném: Panofsky szerint a reneszánsz létezését csak azok vonják kétségbe, akik „nem mutatnak érdeklődést a civilizáció esztétikai vonatkozásai iránt”.

Hitt-e a „reneszánsz ember” az ókori világ visszatérésében?

Némi iróniával, de mégis komolyan kérdezem ezt. Itt is Erwin Panofsky egyik mondatára utalnék: „nemcsak az számít, amit az ember tesz, hanem az is, amit gondol, érez és hisz”. Elképzelhetőnek tartjátok-e, hogy – a kétségtelenül kimutatható középkori előzmények dacára – a renovatio, regeneratio, reformatio hite különösen jellemző volt arra a korra, amelyet hagyományosan a reneszánsz korának nevezünk? Gondoljunk Vergilius jóslatainak népszerűségére, Petrarca költővé koronázásának szertartására, a Roma instaurata-eszmére, valamint arra, hogy sokan, a magyar Janus Pannonius is, úgy látták: rövidesen (csillagászati értelemben is) új aranykorszak köszönt az emberiségre. Tehát: ha a Michelet-féle nagybetűs Reneszánsz nem is létezett, a „rinascimento dell’Antichità” gondolata igenis meghatározó erővel bírt, és ez a gondolat az élet és a művészet valamennyi területét áthatotta.

Hitt-e a „reneszánsz ember” az újjászületésben?

Tudom, hogy ezek az emberek keresztények voltak, nem pogányok. Mégis: elképzelhető-e szerintetek, hogy az antikvitáshoz való viszonyuk finom kidolgozása révén jutottak el keresztény önmagukhoz? Erasmus a kultúra megújhodása után és mellett a hit és az ember teljes megújhodásában is reménykedett. Lélekben újjászületett volt, és ez a hite kihatott vallási meggyőződésére is. Ez nemcsak „szívbeli metamorfózis” (Erasmus kifejezése) volt, hanem valódi újjászületés, ahogy azt János evangéliumában olvasta: „Bizony, bizony, mondom neked: aki nem születik újjá, az nem láthatja meg az Isten országát.” (Jn 3:3) Ezért azt mondom, hogy noha a reformáció sok tekintetben a reneszánsz ellen hatott, mégsem lehet függetleníteni a kor újjászületés-hitének legáltalánosabb megnyilatkozásaitól.

 

BOROS GÁBOR TÉZISEI A RENESZÁNSZRÓL

Filozófiai perspektívából nézve a reneszánsz státusza nyugtalanítóan tisztázatlan, amiért is a kutatók – s a „megrendelők”, lásd egyetemi professzúrák kiírásait, már ahol ilyesmik egyáltalán vannak – körében kevésbé népszerű terület, mint bármi más, horribile dictu, akár még mint a középkor is. Ennek szerintem az az oka, hogy a „reneszánsz” az „újjászületés”, „megújulás” pozitív értékkel telített eredeti értelme és az utóbbi évtizedekben kialakult értéksemleges szakterminus jellege között ingadozik.

Az eredeti értelemhez elválaszthatatlanuk kötődik a „középkor” leértékelése. Eklatáns példa erre Ernst Cassirer munkássága, aki nagyjából az egész, Ágostontól Cusanusig terjedő korszakot monolit teocentrikus tömbnek látja, ami érdekes benne, az Platón továbbgyűrűző hatása, illetve majdan a „reneszánsz” újplatonizmus előzetese. A ferences – s persze „világi” – Scotus- és Ockham-kutatók munkássága nyomán, a logika, a nyelvfilozófia, a politikafilozófia, a fizika történetének átfogó kutatásának korszakában ma már lehetetlen így tekinteni a „középkorra”, s ebből fakadóan nem lehet kijelölni egy olyan korszakot, amely a „sötétség” után valamiképp a „világosság” első csíráit jelenti. De ha eltűnik ez az értékhangsúly a „reneszánsz” mögül, továbbá ha nem próbáljuk ezt az értékhangsúlyt más értékekkel pótolni (mondjuk sui generis „olasz” vagy „német” filozófiát látva benne), akkor marad az értéksemleges eszmetörténeti kutatás, amely a mai filozófus számára nem teszi igazán vonzóvá a korszakot: modern kiadásban kevéssé hozzáférhető szövegekkel kellene foglalkoznia, amelyek ráadásul nem a – jórészt – szaknyelvszerűen egyértelmű latin nyelven íródtak, hanem épphogy azzal szemben, retorikailag alaposan kidolgozott nyelven. Teljességgel jellemző a helyzetre, hogy bármennyire is a „reneszánsz” filozófia csúcsteljesítményeinek szokás tekinteni Ficino és Pico della Mirandola munkásságát, ha az előbbi Lakoma-kommentárját s az utóbbinak az ember méltóságáról írott munkáját (előszavát…) leszámítjuk, nem nagyon tudunk mondani olyan, a reneszánsz filozófiához sorolható műveket, amelyek a csekély számú specialisták körein kívül is ismeretesek.    

 

MAROSI ERNŐ TÉZISEI A RENESZÁNSZRÓL

A reneszánszról lehetetlen a művészettörténet-írás tradíciójának megemlítése nélkül szólni. Ez magában a művészettörténetben is komoly értelmezési problémákkal és a nézetek ideologikus, vallási, nemzeti stb. polarizálódásával jár. Itt csak néhány vitakérdést tartok szükségesnek listázni:

  • A művészetek történetének id. Pliniustól kölcsönzött koncepciója, miszerint az egyes művészeti ágak időnként elhalnak, majd újra életre kelnek, alapvetően retorikai ihletésre vált a humanista tárgy- és  műalkotás-leírások (ekphraszisz) részévé Petrarca munkásságában. Hasonlóképpen retorikai eredetű az a felfogás is, hogy a művészi maniera, az egyéni modor valamiképp megfeleltethető a nyelvi műalkotások nyelvi összetevőjének, a latinnak vagy a volgare anyanyelvnek.
  • Kulturálisan és szemantikailag is problematikus a 15-16. században használt rinascità, az újjászületésazonosítása a renaissance 19. századi, kortörténeti fogalmával, amelynek alapja a tágabb értelemben vett kultúra egyes korainak történetfilozófiai alapú megkülönböztetése Voltaire, Michelet és Burckhardt munkássága nyomán. Utóbbi ebben az értelemben vált a stílustörténeti módszerű művészettörténet-írás alapfogalmává.
  • Ez az egyetemesnek feltételezett, teleologikusan elképzelt korstílus-fogalom kezdettől fogva súlyos gondokat okozott, éppúgy, mint korábban, Vasari idejében, a 16. században a firenzei-római művészetelmélet-írásnak a művészeti akadémiákon kanonizált kategória-rendszere.  Szükségszerűen alakultak ki a nagy koncepcióba nem illeszkedő jelenségek leírására a különféle „különutas” elképzelések: ilyen volt a Louis Courajod által leírt „franko-flamand iskola”, vagy a „német különgótika”, a deutsche Sondergotik elmélete. Ezzel együtt is maradtak olyan jelenségek, amelyek nem, vagy csak igen nehezen illeszthetők be a renaissance nagy elbeszélésébe, mint például a „korai” (Panofsky) németalföldi festészet (de: szobrászat nélkül!), Dürer és kora, az úgynevezett „északi reneszánsz”.
  • Emiatt többen próbálták feloldani a michelet-i, burckhardti renaissance-felfogás ellentmondásait, és más fogalmakkal definiálni a korstílust. Ilyen volt Aby Warburg elképzelése a rinascimento dell’antichità-ról, azaz az „antikvitás újjászületéséről”, amely a Burckhardt által felvázolt új szépségeszménynek nem csak az apollói, hanem a dionüszoszi jellegét is hangsúlyozta, és elhelyezte benne egyebek között a flamand realizmus 15. századi itáliai recepcióját is. Percy Ernst Schrammnak a középkori történet- és politikafilozófiából merített renovatio-fogalma nyomán dolgozta ki Erwin Panofsky az újjászületések (Renascenses) és a reneszánsz (Renaissance) distinkcióját.
  • A renaissance fogalmának története egy nagy kérdés irányába mutat: érvényes-e még és használható-e a 20. század eleji művészettudomány, a Kunstwissenschaft alaptétele (amit talán munkahipotézisének is nevezhetünk), miszerint az egyes művészeti ágak kölcsönösen meg tudják világítani egymást? Lehetséges-e a wechselseitige Erhellung der Künste, adekvát leírást tud-e nyújtani a nyelv a vizuális élményről?


RENESZÁNSZ-KEREKASZTAL

HÖRCHER FERENC: Azzal kezdeném beszélgetésünket, hogy mit is jelent szerintetek a reneszánsz fogalma. Kérésemre írtatok egy-egy féloldalas problémaösszegzést a témában, amit elküldtünk egymásnak, ez tehát a kiindulópontunk. Mennyire látjátok működőképesnek a reneszánsz fogalmát, azt is figyelembe véve nyilván, hogy három különálló tudományterületről beszélünk? A művészettörténet, az irodalomtörténet és a filozófiatörténet is elsősorban nyilván a maga diszciplináris keretei között kell, hogy szembesüljön ezzel a problémával, de a végső tét mindhárom esetben ugyanaz lesz: hogy vajon a reneszánsz, mint leíró történeti (esetleg mint normatív-elméleti) kategória védhető-e?

Az is érdekes lehet, hogy a saját tudományágatokban miért és mikor kezdték ezt a fogalmat használni: az egyes diszciplináris terminológiák egymással összefüggenek-e, tehát van-e specifikus művészettörténeti, filozófiai vagy irodalmi reneszánsz-fogalom?

MAROSI ERNŐ: Talán nem baj, ha én szólalok meg először. Felidézhetném az egymásnak ellentmondó vélemények játékát, de érzésem szerint azt többé-kevésbé mind elfogadhatjuk, hogy a reneszánsz abban az értelmében, ahogyan ma használjuk, a művészettörténetből indul ki. Mégpedig abból a művészettörténetből, amelyben ‒ lehet mielőtt a művészettörténet mint tudomány még kialakult volna ‒ a reneszánsz fogalma már szerepelt valamilyen formában, leginkább a műértő tudásában. Én rendkívül fontos dolognak tartom, hogy a sokoldalú dilettánsság hagyománya fontos szerepet játszott ennek a tudományágnak meglapozásában.

Ennek a sokoldalú dilettánsnak vicces jellemzését lehet találni Winckelmannál: amikor megírta a maga Gondolatok a görög művek utánzásáról[1] című művét és miután erről nem született recenzió, létrehozott önmaga számára egy vitát. Egy Sendschreibent,[2] egy pamfletet bocsátott ki, először természetesen nem a saját neve alatt, melyre a saját nevében válaszolt is. És ebben a műben egy ponton leírta azt, hogy milyen hülyeségekkel foglalkozik egy humanisztikus műveltségű dilettáns, aki tudja, hány görcs volt Herkules bunkóján, vagy hány liter fér a kánai menyegzőnek az edényeibe, és így tovább. Itt nagyon lényeges dologról van szó, és tudomásul kell vennünk, hogy Winckelmann azzal vitatkozik, aki valamely művészi jelenséget nem művészeti területre is megkísérel átvinni, azaz a kultúra egészére. Tehát Winckelmann a reneszánsz embernek a fogalmát előbb vitatta, mintsem azt tényleg alkalmazni kezdték.

Winckelmann kritikája leginkább Voltaire ellen irányult, aki először kezdte XIV. Lajos századával foglalkozva a kultúrának, a kultúra történetének bizonyos korszakait jellemezni. Ebből két következtetést szeretnék levonni: az egyik az, hogy ez a kultúrtörténeti reneszánsz fogalom az, amit a 19. század történetírásában elsősorban Michelet használt nagyon erőteljesen; majd megerősítve tulajdonképpen egy, a 16. századi francia építészet historizáló követéséből származó fogalomrendszerrel, tehát az építészeti napi gyakorlat impulzusával, Jacob Burckhardt kezdett alkalmazni. Ezzel nemcsak az itáliai reneszánszot, hanem például a Nagy Konstantinnal vagy Rubens-szel fémjelzett kulturális korszakokat is (mind a kettőt hanyatló jelenségnek tekinti!) jellemezte. Ez nem azonos azzal, amit a középkor végén rinascitànak szoktak leginkább nevezni. Ez a magyarázat arra a kérdésre, amit egy időben – talán ma már nem – minden harmadikos gimnazista fel szokott tenni, hogy az olaszok miért nevezték ezt a korszakot francia szóval renaissance-nak. Nos, nem ők nevezték magukat ezzel a kifejezéssel, és azt hiszem, semmilyen fogalomtörténeti kapcsolat nincs az olasz rinascità és rinascimento szavak jelentése és a reneszánsz kor fogalma között.

Másik fontos dolog, amit alaposabban meg kell értenünk, az az elv, hogy a művészetek összefüggnek egymással és egymással lehet őket magyarázni. Ez az elv az, ami egy mesterséges tudományágnak, a művészettudománynak az alapja, már ha létezik ilyen. Tehát ha létezik esztétika, filozófia, azon kívül még művészetfilozófia, művészetelmélet és még művészettudomány is, akkor emögött ez az elv áll. Élvezettel szoktam olvasni azokat az olasz tanulmányokat, ahol azt írják: „la Kunstwissenschaft tedesca”. Én azt hiszem, hogy számunkra is a Kunstwissenschaft a legbiztosabb megfogalmazása ennek a németes fogalomnak, amihez szintén hit kell, és ez a hit Oscar Walzer megfogalmazásában az, hogy lehetséges az úgynevezett „wechselseitige Erhellung der Künste”: a „művészetek kölcsönös megvilágítása”, azaz a művészeteket egymással meg lehet világosítani. Ahogyan pesszimista voltam az első szemantikai kapcsolat esetében, úgy tökéletesen pesszimista vagyok a művészeteknek a kölcsönös megvilágíthatósága kérdésében is. Ez én szerintem egy olyan hagyomány, amit lehet axiómának tekinteni, de bizonyítani soha nem lehet, megvalósítani pedig még kevésbé.

HÖRCHER FERENC: Köszönjük szépen a finom és kellően pesszimista indítását ennek a történeti áttekintésnek. Megtudtuk rögtön az elején, hogy nem egy reneszánsz van, hanem több. Megtudtuk azt is, hogy ezek a reneszánsz fogalmak nem biztos, hogy egyformán alkalmazhatóak a különböző művészeti ágakra és mérhetőek össze a különböző tudományágakban, ha vannak ezek a tudományágak. Kérdésessé vált az is, hogy például van-e az irodalomtudományban. Ács Pál pillantott rám...

MAROSI ERNŐ: Én elsősorban a művészettudományon, a Kunstwissenschafton belüli kérdésességére hívtam fel a figyelmet.

HÖRCHER FERENC: Ezek szerint irodalomtudományi reneszánszfogalom van?!

ÁCS PÁL: Onnan folytatnám, hogy az a fajta pesszimizmus, amely a reneszánsszal kapcsolatban itt most Marosi Ernő felvezetőjéből, és korábban, Jelenits tanár úr bizonyos megjegyzéseiből is megmutatkozik, érzésem szerint mostanában eluralkodni látszik a reneszánszkutatásban. És valóban, ahogy itt Hörcher Ferenc is megjegyezte, magát a reneszánszfogalmat is nagyon sokan megpróbálják kétségbe vonni. Én úgy látom, hogy tényleg helyt lehet adni annak a nézetnek, hogy minden stílus- és korszakfogalom időleges. Főleg az olyan fogalmak, amelyek jóval az után a kor után keletkeztek, mint amelyekre vonatkoznak. Ezeket szubjektív megítélés alapján mi magunk – a kései utókor − hoztuk létre valamikor, tulajdonképpen abból a célból, hogy önmagunkat, önmagunknak a régi kultúrákhoz való viszonyát definiáljuk. Ezek a fogalmak átalakulnak, és óhatatlanul változnak, ez igaz, ezt elfogadom. De mostanában mintha egy kicsit átesnénk a ló túlsó oldalára. Olyan tanulmányok is megjelennek, és olyan véleményeket is lehet hallani, hogy a reneszánsz, mint kultúrtörténeti korszak tulajdonképpen egyáltalán nem létezett. Főként abból a középkorral szemben élesen kritikus nézőpontból kiindulva nem létezett, mondják, amiről sokáig úgy gondoltuk, hogy a „reneszánsz kor” és a „reneszánsz ember” öndefiníciójának lényege. Ám ez az öndefiníció, hangsúlyozzák manapság sokan, valójában nem jellemezte azt a kort, amelyet reneszánsz kornak szokás nevezni: a reneszánsz emberei teljes egészében nem az úgynevezett „sötét középkorral” szemben definiálták magukat. Eddig a pontig én is el tudom fogadni a reneszánszfogalom kritikáját. Ám sokan még ennél is tovább mennek, elsősorban Jacob Burckhardttal kapcsolatban. Végső soron ő tette a legnagyobb hatást Európára a reneszánsz-fogalom kialakításában, és őt szokás kapcsolatba hozni a reneszánsz középkor-ellenességének ideájával. Burckhardtnak, ahogy ezt egyre többen emlegetik, minden állítása kétségbe vonható: szinte semmiben nem volt igaza. Következésképpen, hangsúlyozzák, a reneszánsznak az a koncepciója, amely a 19. században létrejött, semmilyen formában nem tartható. Itt utalnék John Monfasaninak, korunk egyik legelismertebb és igazán kitűnő humanizmus-, középkor- és reneszánszkutatójának egy nem oly régi tanulmányára, amelyben ezeket a nézeteket nagyon kiélezve fogalmazta meg.[3] Azért is utalnék erre, mert ez a tanulmány számunkra az Irodalomtudományi Intézetben az utóbbi években igen fontossá vált. E Monfasani-tanulmány reneszánsszal nagyon kritikus álláspontja a most készülő új, nagy irodalomtörténeti szintézis régi magyar részének egyik elvi alapvonalát képezi. Ez a szintézis lesz hivatott felváltani a Klaniczay Tibor által szerkesztett, 50 évvel ezelőtti irodalomtörténeti kézikönyvet, melyet köznyelven „Spenótnak” neveznek. Ebben a könyvben akkor a reneszánsz nagyon hangsúlyos, értékekkel teli korszaknak számított. Tehát ebből a szempontból fontos, hogy lássuk a változást: Monfasani úgy gondolja, hogy a középkor az a korszak, amely igazán markáns, nagyon hosszantartó és meghatározó volt az európai kultúrában. Ez a kor tulajdonképpen szerinte eltart egészen a felvilágosodásig. Hogy mikor kezdődik a felvilágosodás, az persze kérdéses. De mindenképpen van véleménye szerint egy nagyon hosszú, felvilágosodást megelőző kor. És a reneszánsz, az tulajdonképpen nem más, mint ennek a nagyon hosszú középkornak…

HÖRCHER FERENC: Ha volt?!

ÁCS PÁL: Igen, ha volt… Akkor annak a korszaknak az utolsó szakasza. Most nem akarnám túl hosszan értelmezni ezt, de azt meg kell mondani, hogy itt igazából nem is a reneszánszról, nem a reneszánsz-fogalom érdemi vitatásáról van szó, hanem az úgynevezett kora újkor (early modern), vagyis a régiségben fölismert modernség kétségbe vonásáról. Ez a kifejezés az, amit Monfasani szinte leírhatatlannak tart. Pedig manapság igencsak elterjedt kategória, a most bemutatott könyv címében is szerepel. Tehát a vita voltaképpen arról folyik, hogy mi, mai emberek fölismerhetjük-e a saját értékeinket abban a régi korban, amelyet 19. századi fogalommal, francia szóval reneszánsznak nevezünk. Én is azt gondolom, hogy a burckhardti tézisek (ahogy ezeket Jelenits tanár úr elkezdte lebontani, most én ezeket nem venném sorba) eredeti megfogalmazásukban valóban nem állják meg már a helyüket. De a reneszánsz „értékteli” fogalmának a tételezése, azt gondolom, továbbra is meghatározó lehet, és emellett rengeteg mindent lehet felhozni. Én most csak egy érvet mondanék, nagyon röviden. Számomra, a régi magyar irodalom kutatója számára, a 16. századi magyar irodalom vizsgálata az, ami leginkább afelé mozdít, hogy a reneszánsz fogalmával továbbra is számoljak. Nyugat-Európában, a gazdag késő középkori anyanyelvi kultúrában, a trubadúrirodalomban, vagy az itáliai neolatin humanizmus korában, a reneszánsz talán nem annyira egyértelmű folyamat, mint a magyar irodalomban. Mert a magyar nyelvű irodalom igazából a 16. században bontakozott ki szinte középkori előzmények nélkül: éppen abban a korban, melyet a reneszánsszal tudunk azonosítani − ez vitathatatlan. Más kérdés a latin nyelvű magyar humanizmus megítélése, vagyis az, hogy a humanizmus hogyan része a középkornak vagy a reneszánsznak. Azt mondani, hogy Janus Pannonius par excellence középkori költő volt, erős túlzás lenne.

MAROSI ERNŐ: Gondolom, nekünk itt egy kicsit gladiátorként is föl kell lépni.

HÖRCHER FERENC: Nagyon hálásak lennénk érte.

MAROSI ERNŐ: Akkor én rögtön megjegyezném, hogy ezek szerint a régi magyar irodalom legjellemzőbb, legkorszerűbb szövegei latinul íródtak.

HÖRCHER FERENC: Amíg az asszó második fordulója elindul, adjuk át a filozófiának a szót, hiszen ‒ ha létezik ez a tudomány ‒ ez a létező tudományok közül talán  a legidősebb. Hogyan látja a kérdést a filozófiatörténész? Nyilván itt, ahogy az irodalomtudományban is, a saját történeti narratívakeretének a meghatározása az érdekes. Gábor, te közöltél az ÉS-ben egy érdekes tanulmányt arról, hogy hogyan is lehetne manapság filozófiatörténetet írni.[4] Ennek a perspektívájából nézve Te hogy látod a filozófiai reneszánszfogalmat?

BOROS GÁBOR: Én két terminológiai jellegű megjegyzéssel szeretném kezdeni, és nem rögtön gladiátorként. Ennek oka az, hogy egyrészt a bölcsészettudományokban a „létezik vagy nem létezik” kategória nem olyan kérdés, mint a természettudományokban, már persze ha ott  létezik egyáltalán egy „olyan” kérdés. De a bölcsészettudományokban az, hogy mit vizsgálunk, hogy mi az a tárgy, amelyet vizsgálunk, az természetesen saját döntésünk eredménye. Noha nyilván nem szabad akarati döntésünk, nem előzetes körülmények, tudásunk által nem determinált döntésünk, de mégiscsak valamilyen értelemben döntés. Vagyis valamilyen értelemben döntésünk eredménye, hogy hogyan strukturáljuk azt az európai kultúrtörténetet, amelyet megpróbálunk valahogyan munkába venni és művelni. Tehát el kell döntenünk, hogy fontos-e nekünk az, hogy legyen egy reneszánsz címkével ellátott kategória. Ez nem valami eleve adottság, hanem teljességgel a döntésünk eredménye: olyan döntésé persze, amely a szaktudományunk, vagy nem tudományunk, mindenesetre az általunk művelt terület múltjából, jelenének a szükségleteiből fakad. De nyilvánvalóan a lehetséges alternatívák között kell választani. Én ebben a keretben értelmezem, amit mondasz, hogy az irodalomtörténészek egyik csoportja úgy gondolja, hogy nem kell reneszánsz, egy másik csoportja ugyanannak a háttere előtt úgy gondolja, hogy kell. Tehát ez bizonyos értelemben egy folyamatosan, meghatározott keretek között meghozandó, szabad döntés tárgya kell legyen. Újra hangsúlyozom: szabad döntés, mert maguktól adódó konstansok a bölcsészettudományok történelmében nincsenek.

A második terminológiai megjegyzésem az, hogy a természetes nyelvi kifejezéseink általában véve is metaforák; olyan metaforák, amelyek amikor létrejöttek, még sokkal közelebb álltak az élethez, az eredeti összefüggéshez, amelyben fölbukkantak, mint később, amikor aztán már az idők folyamán ezek a metaforák elkérgesedtek, vagy elmerevedtek.  Aztán végül eljutottak oda, hogy ma már úgy használjuk őket, hogy az eredeti jelentésüket elfelejtettük, már nem is értjük őket: akár virágoskertnek is hívhatnánk egy fogalmat.

HÖRCHER FERENC: Visszatérünk Voltaire-hez, úgy látom.

BOROS GÁBOR: Nem értjük, nem érezzük azt az elevenséget, ami eredetileg bennük volt. A mai magyar nyelvben általában, akár a középiskola harmadik osztályában már valószínűleg nem értik, nem értenék, hogy mit jelent és jelentett a „reneszánsz” szó akkor, amikor „konstanssá” vált. Talán a tanár vagy a tankönyv magyarázatával még meg lehetne érteni, de ma voltaképp bármi más is helyettesíthetné. Bizonyos értelemben ez ma már egy pőre terminus, amelyet vagy használunk, vagy nem. Ami ma kérdéses, az nem a korszak, amelyet a mára már semlegessé vált terminus megjelöl, hanem a szó eredeti, értéktelített, emfatikus értelme: az újjászületés valami sötét korszak után. Az a kérdés, hogy volt-e ilyen átfogó újjászületés, amely a 19. századi Franciaország, Michelet és a többiek érzése s ebből fakadó, „konstans”-teremtő döntése volt, nem a 15‒16. századiaké. Ez akkor az ő érzésük és döntésük volt, és ez mára már kérdésessé vált: ma már egyre kevésbé hajlunk arra, hogy a magunkénak ismerjük el az ő általuk reneszánsznak látott „konstanst”. Tehát, ha a kérdés az, hogy létezett vagy nem létezett a reneszánsz, akkor azt lehet mondani, hogy maga a korszak nyilván létezett és azok a művek is nyilván léteztek, melyeket bizonyos későbbi időszakokban, bizonyos belső motivációkból fakadóan újjászületésként értékeltek egy nagy korszakot megjelölő terminussal. Eközben maga az a belső érzet, ami a személyes kutatói érzület egyrészt, másrészt a diszciplínának a saját „érzülete”, ha szabad ezt mondani, ez nyilvánvalóan változik: hol létezik, hol meg nem. Ma, az én nézőpontomból – hogy most már a filozófiához érjek –, nekem úgy tűnik, hogy a filozófiában nem nagyon tudnak vagy tudunk mit kezdeni a reneszánsszal. Hangsúlyozom: ezt a filozófiában „szisztematikus” filozófusként (ahogy manapság mondani szokás), nem pedig filozófiatörténészként mondom. A filozófiatörténész jó esetben eszmetörténeti beállítódású kutató, és ebből a szemszögből nézve természetesen nagyon is tudunk mit kezdeni a „reneszánsz” korabeli művekkel. De ha valaki „tiszta” filozófiát próbál művelni, akkor zavarban van: annyi köze lesz a „reneszánszhoz”, hogy bizonyos műveket ki fog emelni, mint ahogyan más korszakokból is kiemel más műveket. De a kutatói belső érzülete egyáltalán nem követeli ki, hogy teremtsen egy reneszánszt, egy újjászületés-koncepciót.

Amit a féloldalas állásfoglalásomban írtam, az Cassirerre, mint példára épül, aki talán az utolsó nagy filozófus volt, aki filozófusként próbált valamit kezdeni a reneszánsszal, mint emfatikus értelemben vett újjászületéssel. Ám ez végül nagyon felemás kísérlet lett, mert az látszik belőle, hogy félig-meddig abból a 20. század első felének német kultúrájában talán már-már sokat idézett, de legalább a korszak filozófiájában triviálisnak tűnő elgondolásból táplálkozik, hogy Arisztotelész után nagyjából megszűnik a filozófia jó néhány száz évre, és aztán valamikor a reneszánsszal indul újra. Ami a kettő között van, az tehát „értelemszerűen” „középkor” és benne az a jó, ami Platón örökségeként él tovább, illetve, a másik oldalról, ami megelőlegezi a reneszánszt (persze sarkítva fogalmazok). Nagyjából így lehet értékelni a Cassirer-féle filozófusi hozzáfordulást a reneszánszhoz.

HÖRCHER FERENC: Ugyanakkor, ha jól tudom, te Cassirerrel, mint filozófussal is igen alaposan foglalkozol, tehát úgy kezeled, mint akinek van mondandója a mai kor számára is. Szerintem az az érdekes ebben a vitában, amit egy Ács Pállal folytatott korábbi beszélgetésből kiindulva kezdeményeztem, hogy egyfelől van az a kor, amiről persze nem tudjuk pontosan, hogy mettől meddig tart: fölfelé és lefelé egyaránt 200 évvel lehet elmozdítani a határokat és akkor már tulajdonképpen 1200-tól 1800-ig fog tartani a korunk nagyjából. Másrészről pedig ott van a recepciótörténet, és annak a különböző korszakai, és ott vagyunk mi, mint akik mindkét történetnek mintegy a tetején ülünk, rálátunk azokra és akarunk velük valamit kezdeni. Nyilván a saját filozófiánk, a saját művészetünk, a saját irodalmunk is érdekel minket, amikor ehhez a korszakhoz fordulunk, mert nyilván a saját művészeti gyakorlatunkra is valamilyen módon vissza szeretnénk hatni, ugye?

MAROSI ERNŐ: Itt az bonyolítja a helyzetet – most megint csak a művészettörténet felől közelítve –, hogy a reneszánsz önmeghatározásához hozzátartozik az, hogy ez a korszak modern szemmel nézve egyfajta realizmust képvisel. Az a Plinius által hagyományozott antik történet, hogy a művész hogyan győzi le a természetet legalábbis a 17. század végéig a művészettörténeti fejlődésének uralkodó magyarázata maradt. Eszerint Zeuxisz, a festő, aki egy szőlőfürtöt festett a vászonra, még a madarakat is megtévesztette, akik megpróbálták a festményről elcsipegetni a szemeket.[5] De már ekkoriban is voltak kételkedők, akik közül Claude Perrault-t tudom idézni: miért is lenne nagy teljesítmény az, hogyha egy ilyen okos művész le tud győzni, vagy meg tud téveszteni egy buta madarat? Tulajdonképpen ennek a pliniusi történetnek a felfogásból az adódik, hogy a művész a maga ügyességével egyre inkább tökéletesíti a természet utánzását. Ez a természetutánzás a reneszánsz elképzelésének a lényegéhez tartozik, de ezt a realizmus felől is megfogalmazhatjuk: például a 15. századi, quattrocento Itáliában is azt tapasztaljuk, hogy nagyon nagyra becsülik azt az útját a realizmusnak, ami nem antik példákra, hanem egyszerűen csak a természetutánzásra, vagy az imént idézett zeuxiszi, vagy egy másik, apellészi példára hivatkozik. Ez az út pedig nem más, mint a korabeli németalföldi festészet. Sőt, Aby Warburg odáig megy, hogy azt mondja, valóban lehetséges antik témáknak, antik pátosznak az előadása anélkül, hogy a művész az antikvitást követné. Ez az oka annak, hogy jelenleg a művészettörténetben különválasztjuk egymástól a 15. századi realizmust és az all’antica stílust, mert valószínűleg ezek között kulturális eltérés van.

ÁCS PÁL: Akkor most visszaadnám azt a labdát, amelyet másodszorra dobott fel Ernő. Nevezetesen azt a kérdést tette fel, hogy van-e átjárás az irodalomtudomány, az irodalom világa, az irodalom kifejezésrendszere és a képzőművészet között. Itt egy olyan versrészletet vennék elő, amelyet Erwin Panofsky is idézett már Renaissance and Renascenses (Reneszánsz és újjászületések, 1960) című híres könyvében. Az idézet Dantétól való, a Purgatóriumból, a XI. énekből: „Lám, festészetben Cimabue tartott / minden teret, és ma Giottót kiáltják: / s amannak híre éjszakába hajlott. / Így Gídó Gídót, egymást sorba váltják / a költők; − s él már tán, ki úgy kinyomja mindkettőt, mint fészekbűl a madárkát.” [6] Itt azt írja a költő, hogy ahogyan Cimabue fényét, vagy dicsőségét elhomályosította Giotto, ugyanígy van ez a költészetben is: az egyik Guido dicsőségét a másik Guido örökli, és majd a két Guidót is túlszárnyalja valaki, és ez a harmadik (aki nyilván maga Dante) el fogja homályosítani mindkettőt. Dante tehát a képzőművészet folyamatait igenis átvihetőnek vélte az irodalom világába. Nem kizárt, hogy az idézett részletben valamilyen módon a realizmusról is szó van, hiszen Giotto művészetében éppen a realizmust csodálták a régiek.

MAROSI ERNŐ: Ez éppen egy problematikus hely a magyar fordításban. Amikor azt írja: „Ó, embergőgök hiúsága! véges / hír, mely mindjárt meghal, ha elhanyatlott / barbár kor nem tér vissza kútfejéhez!”, akkor itt Babits egész egyszerűen teljesen mást fordított, mint az olasz eredeti. Tulajdonképpen beszúrt egy Danténál nem szereplő sort: „Barbár kor nem tér vissza kútfejéhez”. Az olasz szövegben csak ”kövérebb időkről” van szó,[7] ami már a régi kommentátoroknak is gondot okozott,[8] de ettől még nem lesz reneszánsz.

HÖRCHER FERENC: Akkor már ott vagyunk a problémánál, hiszen az a kérdés, hogy egy huszadik századi költő mit csinál a kvázi hiteles, vagy az eredeti szöveggel.

MAROSI ERNŐ: Tulajdonképpen beillesztett Dante szövegébe egy barbár középkort hirdető, a burckhardti felfogást népszerűsítő gondolatot.

ÁCS PÁL: Ez így van, de a művészetek közti hasonlat Danténál mégis ott van. – Boros Gábornak mondanám még csak röviden: ahogy a filozófiai reneszánszt megítéljük, ez valóban konvenció kérdése. Erre két nevet tudnék említeni: Paul Oskar Kristellernek az volt a véleménye, hogy a filozófia nem releváns a humanizmus felől megközelített reneszánszban. Alapvetően az ő elképzeléseibe ez illett bele. Egy másik nagy név, Eugenio Garin pedig alapvetően a filozófiát látta a reneszánsz eszmék igazi megtestesítőjének, és mind a ketten nagyot alkottak a maguk világán belül.

BOROS GÁBOR: Igen, éppen ezt mondtam: az említettek eszmetörténeti orientációjú filozófusok, filozófiatörténészek, ami egy különleges madárfaj, ezt én kénytelen vagyok kijelenteni. Ez körülbelül olyan, mint amikor én Wolfenbüttelben, a Herzog August Bibliothekban próbáltam valamit kutakodni a magam területén, és ezzel valahogy én is mindig ilyen csodabogár voltam.

HÖRCHER FERENC: Ott, abban a kora modern szövegekre szakosodott könyvtárban azért elég sok ilyen csodabogár van.

BOROS GÁBOR: Alapvető, „kanonikus” filozófusok kritikai kiadásait kértem ki, nem pedig kéziratokat vagy ősnyomtatványokat, és ez meglepő egy ilyen típusú kutató könyvtárban, ahogy az sem lenne hétköznapi egy modern, szisztematikus filozófus számára, ha kéziratokkal kellene dolgoznia. S azt a kérdést is fel lehet tenni, egyfajta „filozófiaszociológiai” felvetésként, körkérdésként, hogy vajon a mai filozófus generáció, akár német, akár bármelyik ország nemrégiben kinevezett filozófiaprofesszorai számára, hogy kinek mit mondanak ezek a nevek – Cassirer, Kristeller, Garin, Monfasani? Vajon kit sorolnának közülük a „filozófus” rubrikába? Egy hirtelen jött ötletem sokat elárul arról, hogy a mai filozófia mit kezd a reneszánsszal. Ernesto Grassi alapította meg Münchenben a Seminar für Geistesgeschichte und Philosophie der Renaissance nevű kutatóhelyet, mely egyedülálló a maga nemében. Grassi után hosszú időn át Stephan Otto vezette az intézetet (utána Eckhard Keßler következett, ma pedig Thomas Ricklin vezeti), s a nem kevés „Otto-Schüler” között van például a többünk által jól ismert Paul Richard Blum is. Vele épp most váltottam e-mailt, s megkérdeztem tőle nemes egyszerűséggel, hogy megtartsuk-e szerinte a „reneszánsz filozófia” fogalmát. Blum kolléga úr azt írta válaszként, hogy neki alapvetően egy machiavellista érve van a kifejezés megtartása mellett. Amíg professzúrát lehet kapni a „reneszánsz filozófia” művelésére, addig tartsuk meg: addig ne mondjuk azt, hogy a reneszánsz feloldódik a középkorban, vagy az újkorban, mint kora újkor. Én egyébként személy szerint egyáltalán nem gondolom, hogy az úgynevezett „középkor”-ban kellene feloldani. Most persze csak jelezni tudom, hogy azon a bizonyos eredeti szinten, amelyen még értjük és elevennek érezzük a reneszánsz kifejezés eredeti értelmét, nem támogatom a használatát. Amennyiben puszta megnevezésként értjük, eredeti értelmének eltűntével, annyiban akár meg is tarthatjuk, de se nem feloldva a „középkor”-ban, se nem folytatásaként, éppen azon okok miatt, amelyeket Jelenits tanár úr is említett, s amelyekkel Görföl Tibor kezdi kötetbeli írását. A „középkor”-t nehezen lehet másként érteni, mint degradálóan. Magammal hoztam egyébként a középkori filozófia egyik legújabb feldolgozását, Theo Kobusch Kölnben tanító filozófia-professzor Die Philosophie des Hoch- und Spätmittelalters című kötetét a Wolfgang Röd szerkesztette Geschichte der Philosophie sorozatból. E kötet vége felé Dante is, Petrarca is szerepel, Gabriel Bielről pedig ismét megtudjuk, hogy ő az „utolsó skolasztikus”. De mégis, ennek a sablonkarakterét zárójelbe vagy inkább idézőjelbe teszi azzal, hogy a „Mi a reneszánsz?” kérdésre nagyjából így válaszol: egy újabb korabeli visszanyúlás az antikvitáshoz, nem a középkor ellenében, hanem a középkorhoz hasonlóan, hisz a középkor maga is, a középkori skolasztika leginkább vagy legalább, maga is egy bizonyos fajta visszanyúlás az antikvitáshoz, s amit reneszánsznak nevezünk, az ismét csak egy sajátos visszanyúlás hozzá.

HÖRCHER FERENC: És a kora modern?

BOROS GÁBOR: A kora modern? Ez egy nagy kérdés… Én azt gondolnám, hogy próbáljunk kisebb szeleteket vizsgálni és kisebb szeleteket elnevezni. Ne próbáljunk elindulni egy ilyen nagy lineáris koncepcióval már mindjárt az elején, és ne döntsük el, hogy minek kell lennie, honnan és hová kell tartania a történetünknek. Most maradjunk a filozófiánál, a filozófia történeténél, mert különben bármilyen kategóriát is választunk, akkor csak rosszul járunk, illetve legfőképp a gondolkodók járnak rosszul.

És innen alulról építkezve próbáljuk meg megtalálni, hogy a 15‒16. században milyen törekvések éltek egymás mellett. Nézzük meg például, hogy mit tanítottak a 15. vagy a 16. században az egyetemeken. Ez a könyv 1500-zal nagyjából véget ér azzal, hogy az akkoriban meghalt Gabriel Biel, az utolsó skolasztikus. De Suarez is jön valamikor, sőt a későbbiek is, katolikusok, protestánsok egyaránt. S mit kezdünk azokkal, akik Biel és Suarez között vannak? Ők akkor kicsodák, vagy micsodák, hogyan nevezzük őket összefoglalóan? Itt természetesen az egyetemeken működő filozófusokra gondolok. Szóval valahogy az kellene, hogy olvassuk műveiket.

HÖRCHER FERENC: Vissza az anyaghoz, az eredeti szöveghez?

BOROS GÁBOR: Próbáljuk megérteni, miről szóltak ezek a művek, milyen hosszúságú vonalakat lehet itt húzni. Nem biztos, hogy itt kell elkezdenünk: lehet, hogy a 10. században s aztán végig lehet húzni egy vonalat a 16.-ig, de lehet, hogy rövidebb vonalak vannak. Lehet, hogy célszerűbb rövidebb fejlődési szakaszokat kijelölni, egymással időben párhuzamosakat, melyeknek képviselői különféleképp gyakoroltak hatást egymásra, s akkor ezek az egymásra gyakorolt hatások adnák, adják ki egy kornak a jellegét, amelyet aztán valamilyen terminussal érdemes megragadni. Ám semmiképp sem egy kronológiai terminussal, pláne nem leértékelő terminussal, mint amilyen a középkor. Végül is gondoljuk csak meg, milyen rettentő nyelvi szülemény például a Hochmittelalter: Ha megpróbáljuk lefordítani, „magasközépkor”-t kapunk, ahol a „közép” egy degradáló kifejezés – s most akkor hogyan értsük a „magas”-t abban, amit előbb általában véve leértékeltünk?

HÖRCHER FERENC: Ebben az esetben persze ott van a másik véglet, hogy ha te ennyire elmélyedsz az anyagban, akkor nem fogsz-e odajutni, mint az irodalomtörténészek, akik a magyar irodalom történeteit írják meg, és nem tudják egy metanarratívába összefoglalni az egészet. Ráadásul pont hasonló megfontolásokból - gondolom én -, hogy próbáljunk a kicsi mikrotörténetekre, a mikroösszefüggésekre figyelni. Vagy adott esetben nem ez vezetett-e a művészettörténet válságához, amikor kiderült az, hogy nem lehet egységes narratívába foglalni, vagy egyetlen fejlődési ívbe beépíteni az anyagot.

MAROSI ERNŐ: Mármint a kétfajta művészettörténetet, mondja Hans Belting. Belting látlelete arról szól, hogy van egy első művészettörténet, meg egy második művészettörténet. Az első önmagában fejlődésként ábrázolható, hiszen ábrázolták is. A második azonban szintén szeretné magát fejlődésként ábrázolni az első szempontjából is, de csak dekadenciaként tud megjelenni.[9]

HÖRCHER FERENC: Ezen kívül azt is mondja Belting, ha jól értem, hogy a művészettörténet, mit olyan tudományos vizsgálódási alap, mely tudományos identitást ad, kérdésessé vált.

MAROSI ERNŐ: Nem teljesen. A lényeg szerinte az, hogy a jelenkor művésze nem hajlandó magát leértékelt történeti terméknek tekinteni, hanem önálló keretet kíván értékelése számára. Tehát, ha így tetszik, fölmerült a több, különböző történeti narratíva, a „Geschichten” problematika. Ezt ugyan Belting nem nagyon használja, de részletesen bemutatja Vasarit: Vasaritól eredezteti az ősbűnt, és azt mondja, hogy Vasari a „Künstlergeschichté”-t, a „művészek történetét” írta meg, és ezzel szemben Winckelmann óta van a „Kunstgeschichte”, művészettörténet. Az alany eredetileg a művész volt, majd Winckelmann korszaka, a tudománnyá válás korszaka óta lett az alany a művészet.

HÖRCHER FERENC: Tehát létrehoztak egy fogalmat, ami előtte nem is létezett.

MAROSI ERNŐ: Ahogy Babits mondja, „én vagyok az alany és a tárgy”. Tehát a modern művész ismét Künstlergeschichtét szeretne.

(A tézisek és a vita szövegét Kiss Farkas Gábor gondozta)

 


[1] Johann Joachim Winckelmann, Gedanken über die Nachahmung der Griechischen Werke in der Malerei und Bildhauerkunst (Drezda: 1755).

[2] Johann Joachim Winckelmann, Sendschreiben über die Gedanken Von der Nachahmung der griechischen Werke in der Malerey und Bildhauerkunst  (Drezda-Lipcse: 1756).

[3] John Monfasani, „A reneszánsz mint a középkor betetőző szakasza”, Helikon (2009) no. 1–2, 183-200.

[4] Boros Gábor, „Filozófia, történelem, történetek”, Élet és Irodalom, 57/7 (2013. febr. 5), 13. old.

[5] id. Plinius, Naturalis historia, 35, 64-66.

[6] Utalás Guido Guinizellire és Guido Cavalcantira, Dante költőelődeire, a dolce stil nuovo kezdeményezőire. Dante Alighieri, Isteni színjáték, Purgatórium, 11, 94−99 (Babits Mihály fordítása).

[7]  „Oh vana gloria de l'umane posse! / com' poco verde in su la cima dura, / se non è giunta da l'etati grosse!” Purg, 11, 91-93.

[8] Míg a korai kommentárok (pl. Jacopo della Lana – 1324/28,  a L’Ottimo – 1333) az „etati grosse” kifejezést „kövér korszakként” értették, azaz az emberi hírnév semmivé válik, ha nem talál termékeny követőkre, mások (Benvenuto da Imolától kezdve – 1375) úgy értelmezték, hogy a hírnév csak akkor lesz tartós, ha korát „durva korszakok” követik, amikor senki sem veheti fel a versenyt a klasszikussal. A probléma megoldása a „grosse” (kövér, durva, de nem barbár!) szó értelmezésén múlik. Babits „barbár kort” felidéző értelmezése G. A. Scartazzini (megj. 1872-1900) és C. H. Grandgent (1909-13) értelmezésével párhuzamos, akik szintén „barbár korként” fogják fel az „etati grossé”-t. (A szerk.)

[9] Hans Belting, A művészettörténet vége, ford. Teller Katalin (Budapest: Atlantisz, 2006).

 

A szervezők remélik, hogy az eszmecserének lesz még folytatása a jövőben. Az ilyen eseményekről az Obeliscus folyóirat feltétlenül szeretne majd beszámolni.

 

Magazinmelléklet: 
CsatolmányMéret
PDF icon Kora_modern-libre select.pdf815.54 KB