Obeliscus

Lectori Salutem!

Az obeliscus Szenczi Molnár Albert 17. századi Dictionáriumának meghatározása szerint nem más, mint egy „négyszegő, hegyes nyásformára felemelt kőoszlop”. Arról, hogy mégis többet jelenthet számunkra, mint egy egyszerű kőoszlop, jelentős részben Molnár Albert kortársai tehetnek. Ők elevenítették fel a 1500-as évek kezdetétől fogva egészen a 19. század elejéig az obeliszkállítás antik hagyományát, és ők fedezték fel újra, hogy ezek az egyiptomi oszlopok – valójában a templombejáratok melletti kísérőoszlopok – mélyebb jelentéssel ruházhatók fel. Amellett, hogy nagyságuk révén a világi hatalom szimbólumainak tekintették őket, a rajtuk lévő hieroglif feliratoknak rejtett, ősi bölcsességet tulajdonítottak.

Talán mind közül a legnevezetesebb obeliszk az Obeliscus Agonalis, amelyet X. Ince állíttatott fel Bernini négy szoboralakjának kíséretében a római Piazza Navonára. Athanasius Kircher, a jezsuita polihisztor, az esemény tiszteletére egy teljes könyvben fejtette fel az obeliszk feliratának rejtett, titkos értelmét. Ez Kircher – és tegyük hozzá, sok más kortársa számára – nem lehetett más, mint a Teremtő által az ősi egyiptomiak számára közvetített, majd általuk Mózes számára átadott ősi bölcsesség, a prisca sapientia foglalata. A keresztény és az antik világ ebben a felfogásban összhangban állt egymással, ez a harmónia úgy jöhetett létre, ha megfelelő módon fejtették fel az ősi, egyiptomi, majd görög bölcsek által ránk hagyományozott írásokat; az Apostolok Cselekedeteinek útmutatása szerint kutatták fel, mit tanult Mózes az egyiptomiaktól (7, 22: „És Mózes taníttaték az Égyiptombeliek minden bölcseségére; és hatalmas vala beszédben és cselekedetben”), vagy éppen az ókeresztény mártír Jusztinosz szerint Hermész Triszmegisztosztól.  Hogy mi lehetett ez az ősi bölcsesség? Ahogy Kircher mondja, „egyfajta filozófiai gondolkodásmód, amelyet bölcsességnek neveztek. […] Az összes szerző tanúsága szerint nem lehetett más, mint az Istenről, az angyalokról, a démonokról, a világban működő isteni segítségről, a világok sokféleségéről és elrendezéséről, az istenek megidézéséről, a szellemek egyes világokba való leereszkedéséről, az asztrológiai befolyásokról, szertartásokról, és hogy milyen áldozatok megfelelő alkalmazása révén lehet a jókat magunkhoz vonzani és a rosszakat elkerülni.” (Obeliscus Pamphilius, 1650, b2r-v.) Ez az univerzális bölcsesség, amely éppúgy tetten érhető a művészetben, mint az irodalomban; az írott és a tárgyi emlékekben, az ókori hagyományban és a keresztény tanításban, hű tükre a kozmosz rendjének, amelyet „Isten, a Világ legbölcsebb Mérnöke” hozott létre. 

A folyóiratunk címében szereplő Obeliscus ezeknek a kora újkori materiális és szimbolikus obeliszkeknek kíván a nyomába szegődni: annak a korszaknak a kutatói számára szeretnénk önálló megszólalási és kritikai fórumot teremteni, amelyben az antikvitás hagyományának felelevenedése és a reneszánsz törekvései már jelentős szerepet játszottak, de a világ szimbolikus, rejtett jelentésébe, a kozmikus rendbe és annak földi megjelenésébe vetett hit még nem enyészett el. Történelmi, filozófiai, irodalmi és művészettörténeti tanulmányok előtt egyaránt nyitva állunk, amennyiben megközelítésükben a fent említett eszmetörténeti szempontok szerepet kapnak.