A Sixtus-kápolna története kissé másként

Kevéssé ismert, hogy a világ egyik legszebb épületének a történetét repedések és beázások kísérték végig

A művészettörténet talán leghíresebb kápolnájának történetét végigkísérték a strukturális problémák, illetve a freskókat komolyan megkárosító beázások.

Amikor azt halljuk Sixtus-kápolna, mindenki Michelangelóra vagy IV. Sixtus pápára gondol. Pedig a kápolna többször is komolyan megsérült, de minden alkalommal a legjobb mesterek építették újra és festették ki. 1369-ben például, amikor még Cappella Magnának vagy Palatinának hívták, a lombardiai Giovanni da Milano és két toszkán, Giottini, illetve Giovanni Agnolo dolgoztak rajta, akiket V. Orbán hívott meg.

IV. Sixtus már romokban találta 1474-ben a palotával egyetemben. Akkor megbízta Baccio Pontellit és Giovannino de’Dolcit, két firenzei építészt, hogy renoválják Salamon temploma méreteinek megfelelően, ahogy az a királyok első könyvében áll. A kápolnát kívülről néhol három méteres erődfalak övezték lőrésekkel, illetve falnyílásokkal, amelyek azt a célt szolgálták, hogy az ostromlók fejére forró olajat önthessenek.

Ezután umbriai és toszkán mestereket hívott, hogy kifessék a falakat; például Pier Matteo d’Ameliát, aki a mennyezet lapislazuli egét és az aranycsillagokat festette. Az oltár mögötti falra Perugino Szűz Mária mennybemenetelét festette. Az oldalfalakra a pápák ciklusa és az Ó-, illetve az Újtestamentum 10 története került. A kápolnában dolgozott még Botticelli, Ghirlandaio, Cosimo Roselli, Luca Signorelli, Pinturicchio, Biagio d’Antonio, és Bartolomeo della Gatta.

A már említett erődítések azonban hiába védték a kápolnát; 1506-ban az északi falak megrogytak egy hatalmas repedést okozva a mennyezeten. A kápolnát használatra alkalmatlannak nyilvánították, a mennyezetet vasláncokkal erősítették meg. A lapislazuli égboltot megfoltozták, aztán 1506-ban II. Gyula megbízta Michelangelót, hogy fessen rá egy új freskót. Ez a pápa is megerősíttette az épületet, azonban az omlás igazi oka nem szűnt meg; a nem megfelelő alapozás - az alap folyami hordalékból állt és folyamatosan mozgott - miatt újabb károk keletkeztek, nem sokkal azután, hogy Michelangelo befejezte a lunettákat. 1522 karácsonyán, amikor VI. Adorján a Sala Regia felől éppen belépett a kápolnába, a márványkapu architrávja lezuhant és agyonütött két svájci gárdistát. 1523-ban, a bíborosok látván a falak állapotát, annyira megrémültek, hogy félbeszakítottak a konklávét és hívták Antonio di Sangallo építészt, aki orvosolta a problémát. Legalábbis átmenetileg. Három évvel később ugyanis az említett architráv újra leszakadt, magával rántva Ghirlandaio és Signorelli felette található freskóit. Ezeket Hendrick van der Broeck és Matteo da Lecce 1535-ban újrafestették, mialatt Michelangelo a kápolnában dolgozott.

A nagy művész éppen az Utolsó ítéletet festette, amikor észrevette, hogy a tetőről esővíz szivárog a freskóra. Hasztalan hívta fel erre a figyelmet, nem történt intézkedés, és így kellett végül befejeznie az oltár freskóját, amely 1541-re készült el. A fal 1544-ig folyamatosan ázott, ekkor egy tűzvész következtében hamuvá égett a tető, amit 1545-re pótoltak. Húsz év nyugalmat követően az 1565-ös konklávén a bíborosok hatalmas repedéseket fedeztek fel a mennyezeten. Tüstént hívtak három építészt, Sallustiot, Vignolát és Nanni di Bacciot, akik megnyugtatták a kardinálisokat. 1566 és 1585 között folyt az épület megerősítése, a kápolna öt nagy földalatti pilasztert kapott mészkő támasztékokkal, valamint hatalmas gyámpilléreket, amelyek elég csúnyák voltak ugyan, viszont megfeleltek a célnak. Isten bal keze - A vizek és a föld szétválasztásaA mennyezetet és a károkat szenvedett freskókat korának jónevű mestere, Domenico Carnevali restaurálta: dolgozott az Utolsó Ítéleten, a Noé áldozatán, valamint A víz és a föld szétválasztásán,  amin újrafestette Isten bal karját, azonban Michelangelo eredeti vonalvezetését nem követte. A hírneves mester mindezt már nem látta, ugyanis ekkor már két éve halott volt.

A gyámpillérek egészen 1797-ig teljesítették feladatukat, ekkor újabb baj történt. Ez alkalommal nem a föld vagy az eső, hanem az Angyalvár lőporkamrája volt a ludas. A robbanás megrongálta a Sibilla meztelen bal karját és az Özönvíz egy részletét. A munkálatok az egész 19. századon keresztül tartottak. 1903-ban, X. Pius pontifikátusa alatt erősítették meg a mennyezetet és javították ki az Utolsó ítéletet.

1922-ben újabb károsodás érte a kápolnát a szokásos okok miatt, amelyeket Biagio Biagetti, a Vatikáni Múzeumok első igazgatója irányításával javítottak ki. 1930 és 1936 között hasonló okokból kellett restaurációs munkálatokat végezni. 1964 és 1974 között újból strukturális megerősítés következett, majd 1975 és 1979 között került sor a tető, a gyilokjáró és a csipkepárkányzat rekonstrukciójára.

Az utolsó nagy munkálatok 1982-1994 között folytak, elsősorban Michelangelo két nagy freskóját újították fel Gianluigi Colalucci főrestaurátor vezetésével: nem csupán az esővíz és az épületmozgás okozta károkat, hanem a gyertyák, fáklyák korom lerakódásait, valamint a későbbi ügyetlen festőkezek javításainak maradványait is eltávolították. Ezzel Michelangelo ragyogó színei újra életre keltették a teret. A megszépült kápolnát 1999-ben nyitotta meg a látogatók előtt II. János Pál pápa.

A poszt fő forrása itt.

A legutolsó restaurálásról és Colalucciról egy érdekes poszt 3 részben itt, itt és itt olvasható.

 A Sixtus-kápolna egyébként virtuálisan is bejárható, elérés itt.