A Múzsák utóélete Európában

Molnár Dávid recenziója a Múzsák irodalmi és képzőművészeti hagyományáról szóló tanulmánykötetről

A tanulmánykötet előszavának invokációja nem Homérosz, hanem Hésziodosz szavaival szólítja meg a múzsákat: „Kezdjük a dalt immár Helikón Múzsái nevével!” Nem véletlenül, hiszen Hésziodosz múzsai segítséggel szeretne magukról a múzsákról is írni, ahogy a kötet szerkesztői és szerzői is a múzsák filológiai, filozófiai, művészettörténeti és zeneelméleti fogalmát szeretnék – múzsai segítséggel! – feltárni az antikvitás korszakától a kora modern időkig. A hésziodoszi múzsák recepciótörténete pedig a megidézett múzsák korról-korra változó önreprezentációját is jelenti. A tanulmányok – egyetlen kivétellel – a londoni Warburg Intézetben a kötet címével azonos elnevezéssel megrendezett 2009-es konferencia interdiszciplináris előadásai, nagyjából a vizsgált korszakok kronologikus sorrendjében, színes és fekete-fehér illusztrációkkal.

A kötet elején John Dillon tanulmánya olvasható Múzsák a platonikus Akadémián címmel, amelyben azt a kérdést járja körül, hogy a – Diogenész Laertiosz által említett – múzsáknak szentelt liget az Akadémia területén mit is jelenthetett pontosan. Dillon röviden összefoglalja az ezzel foglalkozó szakirodalmat, majd a Platón-dialógusok szöveghelyei alapján megpróbálja felvázolni a múzsák funkcióit és rámutat a filozófiával szövődő különleges viszonyukra is. Habár Platón halála után nem talál bizonyítékot az Akadémia „hivatalos” kapcsolatára a múzsákkal, azonban feltételezi, hogy az az Óakadémia alatt is végig fennmaradt. Erre csupán egyetlen utalást talált egy i. e. III. századi rhodoszi sírversben. Ezek után Plutarkhosz Asztali beszélgetéseire tér ki, amely során az Ammóniosz vezette Akadémián megrendezett symposion múzsákról szóló részeit foglalja össze és ez alapján próbál következtetéseket levonni a múzsák szerepének esetleges átalakulásáról az I. századig. Feltételezései szerint az Akadémia berkein belül a múzsák kultuszában mind Platón, mind követői egy olyan intézményesített lehetőséget láttak, amely révén minden emberi tudományt, sőt magát az életet is a filozófia védőernyője alá lehet rendelni. Így a múzsáknak mint a rend és mértéktartás őreinek a segítségével minden emberi tevékenységet – legyen az politika, költészet, retorika, ivászat, sőt akár a szex is – a lehető legracionálisabb módon lehetne űzni.

A múzsák az antikvitásban című tanulmányában Penelope Murray részletesen vizsgálja a múzsák funkcióit, megjelenésüket és speciális kapcsolatukat a költőkkel. Elemzését Hésziodosz kanonizált múzsaképére építi, amelynek a hellenizmus koráig próbálja meg végigkövetni a változásait. Példákat felsorakoztató tömör tanulmányából kiderül, hogy már az antikvitás múzsaképe is nagyon összetett és szinte követhetetlenül szerteágazó volt. Mivel a tanulmány összefoglalása is oldalakra rúgna, ezért csak pár érdekességet emelnék ki. Az írás sok mindenre felhívja az olvasó figyelmét, például arra, hogy habár már Platón Phaidroszábanis találkozhatunk a múzsák „szakterületek szerinti” szétválasztásával, azonban az antikvitásban nem rendeltek egységesen a múzsákhoz kanonizált műfajokat vagy ars-okat. Ezt mindenki tetszése szerint, költői invenciójának megfelelően tette azt. Murray izgalmas kérdést feszeget, amikor Hésziodosz öntudatos szerzői kinyilatkoztatásával magának a szerzőségnek a kérdését vagy – ha úgy tetszik – paradoxonját is felveti: vajon ki a szerző, az ihletett költő vagy a múzsák? Az első személyes és egyben prostituáltként vulgarizált múzsaképet Arisztophanész Békák című komédiájában találja meg. Ezzel együtt felfigyel a múzsáját magáévá tevő költő antik alakjára is, aki így nemzi a költeményeket. Mégis minden sokszínűségük ellenére Murray a múzsák két funkcióját látja a legerősebbnek és a legmaradandóbbnak: az egyik a költői művek inspirálása, amely vallásos kultuszuk csökkenésével is végig fennmaradt,  a másik pedig a tanítás, nevelés, a kultúra patronálása.

Karin Schlapbach A múzsák temporalitása: a nővéristennők értelmezése a késő-antik latin irodalomban című tanulmányával a múzsákról való diszkurzusoknak egy kevésbé kitaposott ösvényére kíván lépni: az istennők kapcsolatára az idővel, időbeliséggel. A négy alfejezet közül az elsőben egyrészt a musa szó korai kiüresedését, másrészt pedig a múzsákra használt nevek és fogalmak nagy számát említi, miközben kihangsúlyozza, hogy ebben a múzsaképben nehéz lenne szétválasztani egymástól a késő antik és keresztény elemeket. Példákon keresztül a megszokott fókuszpontok helyett a múzsák folyamatosan fennmaradó metapoetikus funkciójára összpontosít. Ezek után rátér a temporalitás kérdésére: miközben a múzsák olyan időtlen lények, akik képesek a múltról, jelenről és jövőről való tudásuk miatt meghaladni a jelent, hétköznapi megjelenésükben (például a dalokban) mégis az időhöz kötöttek. A tanulmány második része ennek az ellentmondásnak a kibontásával foglalkozik a késő antik enciklopédikus múzsaleírásokban Isidorusznál és Fulgentiusznál, miközben a musa szó etimológiáján és a múzsák genealógiáján keresztül kitér Homéroszra, Platónra, Plótinoszra és Augustinus-ra is. A harmadik rész a költészet filozófiai fogalmait vizsgálja Augustinus-nál és Boethius-nál, míg az utolsó szakasz amellett érvel, hogy a múzsák temporalitása kulcsfontosságú az olyan szerzők, mint Juvencus és Sedulius keresztény invokációinak a kialakításában.

Peter Dronke írása az egyetlen, amely nem szerepelt a konferencia anyaga között. Dronke azt próbálja bemutatni A múzsák és a középkori latin költők című tanulmányában, hogy a múzsák miként voltak képesek egy általánosságban elutasító keresztény univerzumban is betölteni hagyományos szerepüket. Két kulcsfontosságú szerzőt emel ki: Martianus Capellát és Fulgentiust. Martianus Capella írta le először azt a struktúrát, amelyben a múzsákhoz rendelik a szférák bolygóit. Habár Martianus műve nem keresztény, mégis a későbbi keresztény költők kincsesbányája lett. Fulgentius Mythologiaejának a múzsákkal kapcsolatos rövid összefoglalója után Dronke megemlíti azt a részt, amely a múzsákhoz énekszólamokat és hangszereket társít. Itt hívja fel a figyelmet két olyan középkori munkára, amely „komolyan vette” ezt a fulgentius-i részt. Az egyik egy X. századi himnusz, az O muse cicilides, amely – a múzsák számának megfelelően – nyolc hangszerest és egy kórust szólaltatott meg. A himnusz szövegét Dronke lefordítja, és nagyon részletesen elemzi is. Ezután rátér a Martianus Capella ihlette XI. századi Hermannus Contractus műre, amelyet „különböző metrumokban írt kis barátnőinek, az apácáknak”, és  amelynek első 492 sorában a költő, a múzsája, Melpomené és az apácák beszélgetnek egymással. Dronke abban látja a költemény különlegességét, hogy a Szentlélek egyfajta mennyei múzsaként jelenik meg itt. Tanulmányát a Filozófia vigasztalásából Boethius múzsájával, valamint Alanus ab Insulis Anticlaudianus-ával zárja.

Ulrich Pfisterer tanulmánya - A múzsák szomorúsága: Jacopo de’ Barbari az északi festészetről, költészetről és a kultúra északra helyeződéséről - az itáliai és német múzsák közötti versengésről szól a XVI. században. A korábbi kutatások szerint a múzsák 1486 és 1502 között költöztek Germaniába. Conrad Celtis 1486-ban hívja át őket az Alpokon, hogy elűzzék a „barbár beszédet és sötétséget”. Pfisterer viszont rámutat, hogy Peter Luder már 1460-ban átköltöztette őket Guarino itáliai forrásaitól. A tanulmány az ún. Mantegna-tarokk múzsaábrázolásainak Michael Wolgemut és Albrecht Dürer-féle korai adaptációján keresztül tér ki Jacopo de’ Barbari egy 1503-as festményére, amely egy öreg férfit ábrázol a senex amator toposz-szerepében, ahogy egy fásult, szomorú arcú fiatal nőről igyekszik – szinte észrevétlenül – lecsempészni a ruháját. A szerző a festmény elemzésén, és az ezzel összefüggő kortárs képzőművészeti alkotások bemutatásán keresztül igyekszik rávilágítani az észak–dél kulturális törésvonalainak öntudatos megjelenésére. Habár többféle értelmezés lehetőségét is felvillantja, végül de' Barbarinak Celtis 1502-ben megjelent Amores-áre adott ironikus festői válaszát olvassa ki a képből: az öreg szereplő mint Germania szexuális hevületében igyekszik a fiatal múzsát megkaparintani magának, aki emiatt az abúzus miatt lesz oly reménytelenül bánatos. A szerző Celtis művének rövid összefoglalása után kitér a de' Barbari és Dürer közötti polémiára is, majd idézi Hans Sachs egy 1534-es költeményét – és Georg Pencz ehhez készített illusztrációját –, amely azon kesereg, hogy most a reformáció miatt kénytelenek a múzsák elhagyni Germaniát, azonban nem Itáliába, hanem inkább Görögországba mennk. Pfisterer szerint az olasz és német múzsák közötti stíluskülönbségek 1515-ben kezdenek feltűnni és végül 1530-ra teljesen ki is forrják magukat. Végül Pfisterer egy valószínűleg Johann Fischart által írt 1588-as prológust idéz, amely alapján úgy tűnik, hogy már olyannyira sikeres volt a múzsák adaptációja, hogy a germán mitológia elemeivel is felcserélődtek és így végleg „nacionalizálódtak”.

Kathleen W. Christian A múzsák sokfélesége című tanulmányában az 1400–1600 közötti időszak antik múzsaképeinek itáliai recepcióját foglalja össze. Először múzsákat ábrázoló XV. századi szarkofágokkal és domborművekkel foglalkozik. Itt arra hívja fel a figyelmet, hogy nem egyszer megfért egymás mellett a pogány és a keresztény múzsakép, amire kiváló példa Balthero Spinelli püspök síremléke, amelyhez egy római szarkofágot használtak fel újra. A múzsákat megjelenítő festmények és szobrok a XV. század közepétől tűnnek fel és alapvetően irodalmi mintákat követtek, Macrobiust, Martianus Capellát és Fulgentiust. Az első részben számtalan képzőművészeti és írott példát hoz fel és vizsgál meg röviden Christian. A második fejezetben az eroticizált nimfák és múzsák művészi összemosásáról ír, miközben külön kitér a nimfa–múzsa / voluptas–virtus párhuzam elterjedésére is. Láthatólag a múzsák egyre erotikusabbakká válnak a XV. században, azonban ezen nincs is mit csodálkoznunk, hiszen nem csak a múzsák, hanem a testábrázolásokkal együtt még a Madonna-ábrázolások is egyre inkább telítődnek több-kevesebb szexualitással. A nimfamúzsákra felhozott példái közül az egyik legérdekesebb Lorenzo Lotto Alvó Apollón című festménye a budapesti Szépművészeti Múzeumból.

Lorenzo Lotto Alvó Apollón

A következő összefoglaló részben a korabeli szabadtéri múzsaszobrokat vagy a róluk szóló leírásokat veszi sorra a szerző. Antonio Biaxander (Flaminio) egyik korabeli versét is idézi, amelyet azért tart különösen érdekesnek, mert nem múzsához szól az invokációja, hanem egy múzsaszoborhoz Riario bíboros kertjében. A legutolsó rész azt a XVI. századi törekvést igyekszik bemutatni, amely archeológiai szempontból rendszerezi és attribútumaik alapján „tudományosan” is megkülönbözteti egymástól a múzsákat. Habár Christian tanulmánya bevallottan nem törekszik teljességre és csak kiegészítésnek szánja E. Schröter 1977-es Die Ikonographie des Themas Parnassus vor Raffael című könyvéhez, mégis nagyon tömény és adatokban gazdag olvasmány kerekedett belőle.

Brigitte van Wymeersch a múzsák zenei inspirációban játszott szerepét és megváltozását vizsgálja a kora modern Franciaországban Pontus de Tyard és Marin Mersenne egymáshoz szorosan kapcsolódó példáján keresztül. Azt a kérdést próbálja megválaszolni, hogy miért változott meg a múzsák XVI. századi státusa a XVII. század elejére? Először Pontus 1552-es Solitaire premier és 1555-ös Solitaire second című műveinek Ficinóra épülő furor-elméletét foglalja össze, miközben idéz az Académie de musique et de poésie megalapítójának, de Baïfnek és Ronsardnak a költeményeiből is. Felhívja a figyelmet Pontus értekezésében „a költészet és zene házasságára”, és így a zenei inspiráció fontosságára is. Sőt, Pontus szerint emiatt az összefonódás miatt a zene a makrokozmosz és a Pasithea szimbolizálta tökéletes mikrokozmosz igazi megismerésének az eszköze lehet. Ebben a múzsák szerepe nélkülözhetetlen. Wymeersch ezek után azt mutatja be, hogy ez a fajta inspiratív neoplatonikus zenei világkép mennyiben változott meg már Mersenne számára is, miközben neki volt a legnagyobb szerepe abban is, hogy Pontus művei és az Académie de musique et de poésie teóriái széles körben elterjedtek. Mersenne az 1620-as évek végére kezdett eltávolodni a műalkotások múzsai inspirációjának az elméletétől. A zene a számok tudományává válik és a múzsa immmár nem inspirációs erő, hanem csupán a zene allegóriája. A zeneköltő vagy költőzenész „jó műve” már nem az inspiráló múzsák jóakaratán múlik, hanem a zeneszerző ítélőerején, vagyis hozzáértésén, amely művészetének tökéletes elsajátításán alapul. Mersenne szerint, amikor megakad valaki a komponálásban, az nem a múzsák távollétére, hanem képzeletének a hiányára utal. A zenei géniusz a természet ajándéka, amely Istennek köszönhető. A genius és az ars keveréke adja a zeneszerző mesterségének azt a biztos tudását, amelyre építhet. A múzsák elkergetésével együtt a zene és a költészet elveszítette különleges pozícióját és ahelyett, hogy a kozmikus rend rejtett szépségeit tárná fel, csupán érzelmekre ható szórakoztatássá vedlett át. Ugyanakkor átalakult a zenész szerepe is. Innentől kezdve ő – mint a múzsák fia, Orpheus – lett a főszereplő és a múzsáktól megfosztott alkotás folyamata az érzelmek fölötti kontrollra koncentrálva racionalizálódott.

Jan Söffner tanulmányának címe jól körülhatárolja a témát: a költői elragadtatás és a múzsák túlvilági élete Ficino In Platonis Ionem és Bruno De gli heroici furori című művében. A szerző rögtön azzal a kérdéssel kezdi, vajon éltek-e valaha a múzsák. És ha igen, akkor miből állt az életük és miben különbözik ez túlvilági életüktől? Mindezek a kérdések feltehetőek egy történeti modell keretein belül, amelyben a múzsák a pogány antikvitásban még „élték” kultikus hétköznapjaikat, míg a kereszténység során – eltávolodva a hétköznapoktól – allegorizálódott az alakjuk. Nem azt akarja vizsgálni, hogy miként vélekedtek a múzsákról, hanem azt, hogyan tapasztalták meg őket. Ezért is választotta a múzsákkal kapcsolatban a kora modern kultúrtörténet „költői elragadtatás” fogalmát. A vizsgált Ficino- és Bruno-művek olyan múzsaképet mutatnak, amelyek osztoznak az emberi életben, mert a múzsák nem érthetők meg csupán istennőkként vagy puszta allegóriákként. Először a múzsák allegorikus hagyományát, a múzsákhoz való viszonyt és a múzsák megszemélyesítésének fogalmát vázolja fel főleg Homérosz, Platón és – egy kalap alá véve mindenkit – a neoplatonikusok értelmezésében. Ezután tér rá a ficinói furor-elmélet „psycho-physiológiai” vizsgálatára az Ión-kommentár alapján. Itt a múzsákról csak nagyon érintőlegesen van szó, de végül arra fut ki az elemzés, hogy a múzsák nem csak allegóriaként vannak jelen a zenében, ritmusban és a hozzá kapcsolódó táncban tükröződő kozmikus harmóniában, hanem ezeken keresztül részesül az ember is belőlük. Leegyszerűsítve: a költő teste magába fogadva a múzsát a múzsa testévé is válik. Ez pedig tulajdonképpen a múzsai elragadtatás érzéki tapasztalata. Giordano Bruno eroico furore fogalmát ugyanezen a „szabásmintán” vizsgálja, miközben össze is hasonlítja Ficino furorjával. Bruno furorja – habár sok mindenben hasonlít Ficinóéra – sokkal anyagibb és egy „inverz platonizmust” idéz, amelyben nem a múzsa, hanem a költő lakik a Helikonon és a költő lélegzete az inspiráció lehelleteként jelenik meg.

Clare E. L. Guest tanulmányának a címe (A pigmeus múzsák növekedése: múzsák a XVI. századi olasz poétikákban) egy gyilkossággal végződő irodalmi vitára utal, amelyben Lodovico Castelvetro válaszversében pigmeus-szerűnek nevezte Annibale Caro múzsáját. Guest az alapvetően arisztoteliánus poétikák alapján azt a folyamatot próbálja felvázolni, amely során a múzsákból mint a korai reneszánsz kulturális megújulásának emblematikus figuráiból, hogyan lesznek idejétmúlt üres szóvirágok, toposzok és közhelyek a XVI. század végére. A felütést Scaliger 1561-es Poeticese adja, majd rátér a múzsákhoz kapcsolódó inspirációtant elutasító Castelvetro és Caro polémiájára. Guest szerint a XVI. század végére még a platonikus hagyományokra építő poétikákban is egyértelműen háttérbe szorulnak a múzsák. Ezek után a furor-fogalom újradefiniálásának kérdésével foglalkozik Poliziano, Vida és Fracastoro kapcsán, majd részletesen vizsgálja Patrizi platonikus poétikáját is. Végül Giulio Camillo mnemotechnikai művével és a hozzá kapcsolódó memoria fogalmával fejezi be az írását. A kötetet Claudia Wedepohl zárja a Mnémosyné, múzsák és Apollón: a mitológia mint episztemológia Aby Warburg Bilderatlasában című tanulmányával. A szerző Warburg utolsó kutatási projektjén, az itáliai reneszánsz szimbolikus ikonológiájára különös hangsúlyt fektető Bilderatlas-on keresztül vizsgálja a múzsák, Apollón és Mnémosyné kulturális képét, miközben az elemzés bepillantást enged Warburg kutatási módszerébe is. Először a múzsákról és Apollónról szóló részeket foglalja össze, majd a mitológia olyan absztrakcióit vizsgálja, mint a megszemélyesítés és típus, valamint az allegória és a szimbólum. Ezzel kapcsolatban külön kitér a warburgi kutatás egyik fókuszpontjára: az égi harmónia és a lélek ascensiójának allegóriájára és metaforájára. A klasszikus mitológia feléledésének az újragondolását ajánlja a XV–XVI. századi ikonográfia allegóriáinak és típusainak a vizsgálatán, valamint Warburg egyik sarkalatos példáján, a Riminibeli Tempio Malatestiano múzsa-kápolnájának a mitológiai és kozmológiai allegóriáján keresztül. Talán nem véletlenül, a kötetet a múzsákról való emlékezet megszemélyesítőjeként a Bilderatlas Mnémosyné szimbólumának elemzése zárja. Ha pedig még mindig nem fáradt el kellőképpen a lelkes olvasó, akkor elmélyülve végigböngészheti a kötet név- és tárgymutatóját is.

The Muses and their Afterlife in Post-Classical Europe, ed. Kathleen W. Christian, Clare E. L. Guest, Claudia Wedepohl (London–Torinó: The Warburg Institute – Nino Aragno Editore, 2014)

Molnár Dávid, tud. smts., MTA-ELTE HECE (hece.elte.hu)

 

A Divided Hungary in Europe I.

Új angol nyelvű tanulmánykötet a koraújkori Magyar Királyságról és Erdélyről

Buda elfoglalásától a karlócai békéig tartó korszakban kíséri figyelemmel Magyarország történetét az A Divided Hungary in Europe című, 2014-ben megjelent angol nyelvű tanulmánykötet. E könyv nemcsak azért tarthat igényt a külföldi olvasók figyelmére, mert angol nyelven íródott: a tervezett sorozat tematikájának legfőbb jellegzetessége ugyanis az, hogy a magyarországi eseményeket egy egész Európára kiterjedő, vallási és kulturális kapcsolatok által meghatározott kontextusban vizsgálja. A sorozat első kötetében közölt tanulmányok ennek a koncepciónak a keretében a külföldi tanulmányutakkal, egyetemjárásokkal, a vallási és intellektuális kapcsolatrendszerek központi személyiségeivel és hordozóival foglalkoznak.

A kötet első részében olvasható írások a korabeli egyetemjárások sajátosságait igyekeznek számba venni. Almási Gábor a kelet-közép-európai peregrinációkat hasonlítja össze: a sziléziai, az osztrák és a cseh területekről, a Baltikum államaiból, valamint Magyarországról és Horvátországról külföldre irányuló tanulmányutakat vizsgálja a célegyetemek, valamint a peregrinációkban részt vevők számát figyelembe véve. Ezt az általános jellegű, bevezető tanulmányt követően az erdélyi viszonyok bemutatása kerül a középpontba. Horn Ildikó az erdélyi elit tanulmányútjait elemzi, két periódusra bontva kutatásának eredményeit: az 1566 és 1599, valamint 1613 és 1690 közötti időszakokat különbözteti meg. Fontos megállapítása, hogy az első korszak tanulmányútjai nem korlátozódtak az országhatárokon belüli területekre, hanem a magyarországi kollégiumok, valamint a cseh, lengyel és bécsi intézmények mellett a padovai, a wittenbergi és a heidelbergi egyetemek is a lehetséges célpontok közé tartoztak (ezt mutatja, hogy az 1566 és 1599 közötti években mind az öt erdélyi kancellár látogatott külföldi egyetemet). A második korszakban aztán szűkülni kezdenek az elit oktatási lehetőségei, a külföldi tanulmányutak egyre ritkábban valósulnak meg. Keserű Gizella szintén egy körülhatárolt csoportra szűkíti kutatását: az erdélyi unitáriusok egyetemjárásait tanulmányozza. Röviden ismerteti az erdélyi és a lengyelországi antitrinitárius közösségek legfőbb különbségeit, majd a padovai és a leideni egyetemek jelentőségére hívja fel a figyelmet. A 16. század második felében a padovai egyetem nagy népszerűségnek örvendett, ami azonban a 17. század elejére megtört, és részben ennek köszönhetően Leiden, illetve egyéb, német nyelvterületen lévő egyetemek vették át a helyét. Bozzay Réka azt a fordulópontot emeli ki tanulmányában, mikor a harmincéves háború csapásainak hatására a heidelbergi és általában a német egyetemek mellett felértékelődik a holland és angliai egyetemek jelentősége a magyarországi és erdélyi reformátusok körében.  A tanulmány főbb részei (ahogy Keserű Gizella írásában is) az egyetemeken oktatott diszciplínákat elemzik. Szabó Péter András szintén az egyetemjárásokat kutatja, eltérően az eddigi példáktól, az Északkelet-Magyarországból (alapvetően tehát evangélikus és nem református közösségekből) Königsbergbe irányuló peregrinációkról számol be.

A kötet második része olyan személyiségekkel és vallási közösségekkel foglalkozik, melyek az egyetemek és külföldi tanulmányutak mellett meghatározó mértékben járultak hozzá az európai intellektuális-vallási hálózatba való bekapcsolódáshoz. P. Vásárhelyi Judit tanulmánya Szenci Molnár Albert személyében rögtön egy ilyen polihisztort állít a középpontba, akinek fordításait és publikációit ez alkalommal meglehetősen hosszú európai peregrinációjának, a református értelmiségi elittel kialakított kapcsolatrendszerének figyelembevételével értelmezi. Egészen más területet tanulmányoz Gömöri György: a 16. század során (többek között Paracelsus és Georgius Agricola látogatásainak köszönhetően) európai távlatú érdeklődésre  szert tett felső-magyarországi bányavárosok helyzetét, külön kitérve a Royal Society tagjának, Henry Oldenburgnak a bányák iránt tanúsított érdeklődésére.

A következő három tanulmány főszereplői mindannyian a  jezsuita rend tagjai. Kiss Farkas Gábor a polihisztor Athanasius Kircher munkásságán keresztül ad átfogó képet a Róma és Magyarország közti vallási és kulturális kapcsolatokról. Paul Shore tanulmánya szintén a jezsuitákkal foglalkozik, méghozzá a Julianus útjáról szóló Riccardus-jelentés újrafelfedezésével (melynek Shore historiográfiai jelentőséget tulajdonít) és ezzel kapcsolatban Martinus Cseles szerepével. Sz. Kristóf Ildikó a nagyszombati jezsuita egyetem almanachjait tanulmányozza, különös tekintettel Szentiványi Márton geográfiai-etnográfiai írásaira, melyek az Európán kívüli világról számolnak be. A tanulmány abból a szempontból tartja jelentősnek az almanachokban megjelent írásokat, hogy azokban keveredik a tudományos ismeretterjesztés a populáris igényeket kielégítő szórakoztatással (jól mutatják ezt az antropológiai elemzések csodás lényekről, torzszülöttekről szóló népszerű beszámolói). A kötetben megjelent két utolsó munka közül Monok Istváné Magyarország helyzetét az európai könyvkiadás tekintetében mutatja be, Király Péter pedig a külföldi zeneszerzőknek a 16. és 17. századi magyarországi zenére gyakorolt hatásáról ír, felhívva a figyelmet, hogy olyan területet vizsgál, ami a rendelkezésre álló források tekintetében még további kutatásokat igényel.

A tervezett sorozat első kötetének talán a legfőbb erénye az, hogy olyan tanulmányokat tartalmaz, melyek meglehetősen sokféle szempontból közelítik meg a tárgyalt korszakban Magyarország és Európa között lévő kulturális kapcsolatrendszert. Érintik a tanulmányutak, egyetemi peregrinációk, a tudománytörténet és a zenetörténet területeit, olyan csatornákat téve ezáltal elemzésük tárgyává, melyeken keresztül a területi egységét elvesztett középkori Magyar Királyság az európai vallási, politikai és kulturális tér szerves része maradhatott.  

Sebestyén Ádám, MA hallgató, ELTE

A Divided Hungary in Europe (Exchanges, Networks and Representation, 1541–1699), Volume I. Study Tours and Intellectual-Religious Relationships (Cambridge Scholars Publishing, 2014)

 

 

 

Hivatalnok-értelmiség a kora újkori Erdélyben

Tudományos tanácskozás és könyvbemutató Kolozsváron 2015. október 10-én

Az Erdélyi Múzeum-Egyesület Kutatóintézete és az MTA BTK Történettudományi Intézete tudományos tanácskozást rendez 2015. október 10-én Kolozsváron a kora újkori hivatalnok-értelmiségről. A konferencia programja megtalálható a mellékletben. Az eseményt könyvbemutató zárja, ahol Kovács András művészettörténész Gálfi Emőke frissen megjelent munkáját ismerteti (A gyulafehérvári hiteleshely levélkeresői 1556-1690, Kolozsvár, 2015).

A konferencia helyszíne: Erdélyi Múzeum-Egyesület előadóterme, Jókai utca 2-4.

 

Magazinmelléklet: 
CsatolmányMéret
Image icon 2015-10-10-Konferencia-plakat2.jpg901.39 KB

Újra megnyílt az eisenachi Luther-ház

Az új állandó kiállítás Luther és a Biblia címmel látható

Két évig tartó felújítási munkálatok után 2015. szeptember 26-án újra megnyílt a látogatók előtt a Luther-ház Eisenachban, ahol a reformátor 1498-1501 közötti iskolás éveiben lakott. Maga a ház az egyik legrégebbi favázas épület a városban, amely sokáig a Cotta család birtokában volt.

A múzeum a Luther és a Biblia című új, multimédiára alapozó állandó kiállítással immár modern atmoszférát áraszt, a Cranach-műhelyből származó festmények mellett a Biblia különféle kiadásai, középkori szobrok, régészeti leletek és a szuvenírek között még Luther playmobil figurája is látható. A reformáció kora kultúrtörténetének sokoldalú bemutatatásával nemcsak a látogatóknak, hanem a tudományos kritériumoknak is meg kívánnak felelni. A kiállításon a bibliafordítások teológiai hátterének megvilágításán túl a Luther-féle fordítás nyelvre, zenére és irodalomra tett hatása is az egyik fontos vezérlő motívum.

Jochen Birkenmeier, a múzeum vezetője és a kiállítás kurátora az apró részletekre is ügyelt. Például egymás mellé helyezett két úrvacsora kelyhet, egyet 1517 előttről, egyet utánról, az utóbbi mérete nagyobb, ugyanis a belé töltött bornak az egész gyülekezet számára elégnek kellett lennie. A kiállítás célja, hogy egy reális Luther-képet mutassanak be, ne egy idealizált hősét, hanem egy olyan nagy hatású teológusét, aki előtt, mellett és után is voltak más jellegű vélemények, Birkenmeier szerint Luther nézeteit meg lehet kérdőjelezni és vitatkozni kell róluk.

Eisenach a felújított múzeummal a reformáció 500. évfordulója alkalmából rendezett ünnepi események fontos állomása lesz 2017-ben. A négymillió euróval dotált projekt nyomán évi 100 ezer látogatót várnak. A poszt forrása itt.

A 2017-es Luther-évről további érdekes információ a következő német honlapon találhatnak az érdeklődők, a várható magyar rendezvényekről pedig itt olvashatnak.

 

A Pápai Református Gyűjtemények könyvbemutatói

MTA Könyvtár és Információs Központ, 2015. október 21.

Az MTA Könyvtár és Információs Központ szeretettel vár minden érdeklődőt a Pápai Református Gyűjtemények könyveinek sajtóbemutatójára.

  • Köszöntőt mond Babus Antal, a Kézirattár osztályvezetője és Köntös László gyűjteményi igazgató.

Két koraújkori témájú könyv bemutatására kerül sor:

  • Ritoók Zsigmond: A pápai református kollégium diákjai 1585-1861
  • Petrik Iván: "Processus visitationis" - Torkos Jakab egyházlátogatása 1747-ben.

Hudi József a tizenöt éves Acta Papensa című gyűjteményi történeti folyóiratot mutatja be.

A rendezvényen a kiadványok kedvezménnyel vásárolhatók meg. 

Helyszín: Budapest, V. ker., Arany János u. 1., Konferenciaterem

Időpont: 2015. október 21. 16 óra

Kép forrása

 

„Áthoszi” remekek

Ortodox szerzetesek miniatűr faragványainak kiállítása október 25-ig az Iparművészeti Múzeumban

Az ortodox kereszténység liturgikus tárgyai között számos miniatűr jelenetekkel díszített, gyakran fémfoglalatba helyezett puszpáng- és szarufaragvány maradt fönn. Az első ismert darabok a 15. században készülhettek, a műfaj virágkora a 17–18. századra tehető, míg a 19. században lassan hanyatlásnak indult. A roppant türelmet igénylő, apró darabokat legtöbbször szerzetesek faragták, a díszes fémkeretek világi műhelyekben is készülhettek. Mivel az Áthosz-hegy vált a miniatűrfaragás egyik ismert központjává, noha a Balkán-félsziget más monostoraiban is készültek hasonló darabok, a tudományos köznyelv összefoglalóan „áthoszi faragványoknak” nevezi ezt a műtárgycsoportot. Természetesen az északi ortodox vidékeken is készítettek hasonló faragványokat, de gyakran nem fából, hanem csontból és szaruból. A puszpáng anyaga alkalmasnak bizonyult arra, hogy a korábbi századokban elterjedt, csontból és zsírkőből készült faragványokhoz hasonló minőségű tárgyakat készítsenek belőle.

A tárgyak többsége a liturgiában használt talpas és kézikereszt. Mindkettő az ortodox oltár állandó felszerelési tárgya, az előbbinek az oltár közepén, utóbbinak az oltárasztal jobb sarkán van állandó helye, ahonnan felemelve a szolgálattevő pap áldást oszt vele, csókra nyújtja stb. Jelentős számban maradtak fönn faragott medalionok és mellkeresztek is. A nagyobb méretűeket egyházi személyek (papok, püspökök, szerzetes-elöljárók) viselhették (pl. a panagiákat), míg a kisebb méretű kereszteket, amulettszerű faragványokat a hívek is hordhatták. A faragványokat a monostorok árusíthatták, sokszor viszont ajándékként jutottak a templomok, más monostorok birtokába.

Magyarországon több egyházi és közgyűjtemény őriz „áthoszi” faragványokat. A mostani kamarakiállításon az Iparművészeti Múzeum és a Nemzeti Múzeum, illetve néhány magángyűjtemény legszebb, ritkán látható darabjait mutatjuk be.

Az Ars Sacra fesztivál keretében rendezett kiállítás az Iparművészeti Múzeumban látható október 25-ig.

Terdik Szilveszter művészettörténész-muzeológus, a kiállítás kurátora

 

 

Latinság és nemzeti identitás

Angol nyelvű tanulmánykötet bemutatója az MTA Könyvtárában 2015. október 5-én

Latin at the Crossroads of Identity: The Evolution of Linguistic Nationalism in the Kingdom of Hungary  (A latin az identitás keresztútján. A nyelvi nacionalizmus kialakulása a Magyar Királyságban) címmel megjelent tanulmánykötet a 18. századi Magyarországba kalauzolja az olvasót. A latin nyelvnek a magyar politikában, közéletben, kultúrában játszott meghatározó szerepéről szóló, angol nyelvű tanulmányok Almási Gábor és Lav Šubarić szerkesztésében, a Brill Kiadó Central and Eastern Europe című sorozatának 5. köteteként jelentek meg. A könyvet a sorozat egyik szerkesztője, Trencsényi Balázs mutatja be.

Helyszín és időpont:

  • MTA Könyvtár és Információs Központ, Konferenciaterem (II. emelet), Budapest, V. kerület, Arany János u. 1. 
  • 2015. október 5, 17 óra

Kép forrása

 

 

Magazinmelléklet: 
CsatolmányMéret
PDF icon Meghívó - Invitation.pdf813.15 KB
PDF icon címlap - tartalomjegyzék.pdf561.24 KB

Két új kötet bemutatója

A Budapesti Történeti Múzeum új kiadványainak bemutatója október 1-én

A Budapest Történeti Múzeum munkatársai két új kiadványuk bemutatójára invitálják az érdeklődőket.

A Mátyás-templom évszázadait bemutató, még látogatható kiállításuk (amelyről az Obeliscus korábban már tudósított) katalógusát Marosi Ernő művészettörténész, akadémikus mutatja be.

Spekner Enikő "Hogyan lett Buda a középkori Magyarország fővárosa?" című monográfiáját Végh András, a BTM régész-főmuzeológusa ismerteti.

A bemutató ideje: 2015. október 1., csütörtök, délután 3 óra.

Helyszíne: a Budapesti Történeti Múzeum Vármúzeuma, Gótikus terem

A meghívó itt.

Magazinmelléklet: 
CsatolmányMéret
Image icon Könyvbemutató meghívó.jpg926.03 KB

18. századi ferencesek muzsikája

Hangverseny a pesti ferences templomban október 1-én
A zene világnapján a Pozsonyi Ferences Szkóla (Františkánska schóla Bratislava) ad koncertet a Belvárosi Ferences Templomban.
A hangversenyen 18. századi ferences zeneszerzők művei csendülnek fel, elsősorban P. G. Dettelbach (1739–1818) és Fr. J. Řehák (1742–1815) kézirataiból. A 18. századi  ferences zeneszerzők művei az európai zenetörténet figyelemreméltó gyöngyszemei. Általában egyszólamú férfikarokról van szó, egy vagy két szólóénekessel, orgona, vonóshangszerek és trombiták kíséretével.
A hangverseny szólistái: Gulyás Hilda (szoprán) és Tomáš Šelc (basszbariton), illetve hangszeres előadóművészei: Juraj Tomka (hegedű), Júlia Urdová (brácsa), Gregor Regeš (cselló), Lumír Machek (nagybőgő), Sylvia Urdová (karvezető, orgona), Marek Cepko (orgona), Petr Jurášek és Jaroslav Kocůrek (barokk trombita).
A hangverseny szervezői a pozsonyi ferencesek, az előadás a Szlovák Kulturális Minisztérium támogatásával jött létre.

Az előadás időpontja: 2015. október 1., csütörtök, 19.30.
Helyszíne: Belvárosi Ferences Templom, Budapest, V., Ferenciek tere 9.


 
 

Rókus atya, az ördögűző

Egy "névtelen" 18. századi horvát ferences mentalitása. Bárth Dániel előadása 2015. október 1-én a Sophianumban

A bácskai Zomboron egy horvát származású ferences atya gyógyító-ördögűző pasztorációs tevékenységet végzett a 18. században és emiatt konfliktusba került a kalocsai érsekséggel. Bárth Dániel néprajzkutató, történész, az ELTE docense tart előadást erről az izgalmas témáról az MTA-PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport felolvasóülésén.

  • Helyszín: Sophianum, Budapest, VIII., Mikszáth Kálmán tér 1. 
  • Időpont: 2015. október 1. (csütörtök), 17 óra

Kép forrása

 

Magazinmelléklet: 
CsatolmányMéret
PDF icon Bárth Dániel előadása.pdf417.4 KB

Oldalak