Galilei csillagának hamis hírnöke

Hamisítványnak bizonyult Galileo Galilei Sidereus Nunciusának 2005-ben felbukkant korrektúrapéldánya. A könyvet piacra dobó szélhámos interjút adott a The New Yorker újságírójának

A betlehemi csillag elhaladtával egy másik csillag tündökléséről és elhalványulásáról is beszámolhatunk. Galileo Galilei Sidereus nunciusa (Velence, 1610) a tudománytörténet egyik legjelentősebb munkája: a távcső segítségével tett felfedezések, a Jupiter holdjainak és mozgásuknak a felismerése, valamint a hold domborzatának és krátereinek leírása alapvetően változtatta meg a kozmoszról alkotott európai világképet. A mű 550 példányban jelent meg a 17. század elején, és fontosságának köszönhetően ezek közül még ma is ismert mintegy 250 példány. A fennmaradt példányok közül azonban egy sem volt olyan különleges, mint az, amelyik 2005-ben került elő és Galileo sajátkezűleg festett hold-ábrázolásait és nyomdai javításait tartalmazta. A new yorki antikváriusnál felbukkant példány nagy hírre tett szert: a könyv külalakja és a címlapon található "Io, Galileo Galilei f[eci]" bejegyzés egyértelműen azt sugallta, hogy a kötet nyomdai korrektúrapéldánya került elő bekötve, Galileo tollrajzaival ékesítve.

Richard Lan, a new yorki antikvárius a biztonság kedvéért több kiváló kutatóval ellenőriztette a felfedezést: Owen Gingerich, a Harvard Egyetem csillagászattörténésze - aki Copernicus De revolutionibus orbiumának első és második kiadásából majd mind a hatszáz fennmaradt példány látta - megerősítette, hogy a kézírás Galileitől származik. Paul Needham, a Princeton könyvtörténésze eredetinek minősítette a kiadást, Horst Bredekamp, a berlini Humboldt Egyetem művészettörténésze pedig az illusztrációk eredetiségét szavatolta, és egyúttal felfedezte Galileót, a jól rajzoló tudóst is a művészettörténet számára, aki a Hold kisebb, távcsőben látható részleteiből alkotta meg az addig soha nem látott részletességű holdábrázolásokat. 

A felfedezések hírét Bredekamp 2007-ben Galilei-könyvében is közzé tette (Galilei der Künstler. Der Mond. Die Sonne. Die Hand, Berlin: Akademie Verlag 2007), amelyben Galileit mint a rajzoló művészt is kutatásai tárgyának tekintette. Bredekamp vezetésével később kutatócsoport is alakult a kötet bejegyzéseinek feldolgozására. Az Accademia dei Lincei szakértője megerősítette, hogy a kötetben található pecsét a Lincei-akadémiától származik, s egy restaurátor-kutató hitelesítette, hogy a papír valóban korabeli. A kutatások eredményét a Galileo's O című kétkötetes munkában adták közre a német kutatók, azt hangoztatva, hogy ilyen alaposságú könyvtörténeti kutatások eddig csak a Gutenberg-Bibliával kapcsolatban folytak.

Egyedül Nick Wildingben, a Georgia Állami Egyetem oktatójában ébredt fel a gyanú, hogy a nyomtatott könyv és az azt kísérő tollrajzok hamisítványok lehetnek. Az első árulkodó jelet nem is egy félrenyomott betű, hanem egy folt szolgáltatta: az állítólag Galileótól származó korrektúrapéldány ugyanis az 1964-ben megjelent hasonmás-kiadás egy barnult foltját is megörökölte a másolás során. Az első felismerést követte a többi, amelyeket aztán már Gingerich és Needham is megerősítettek: az Accademia dei Lincei alapító elnökének, Federico Cesinek a címlapon található pecsétje egy apró részlettel ki volt egészítve (a hiúz szája előtt a vonal össze lett zárva), a címlap másik részletén pedig a periodis szó helyett pepiodis szerepelt, nem csak az állítólagos sajátkezű példányban, hanem egy 2005-ben elárverezett, próbaképpen hamisított, de még nem Galileónak tulajdonított példány címlapján is. Mivel az eladó személye, Marino Massimo de Caro ismert volt, könnyű volt azonosítani a hamisítót, aki ellen közben már a nápolyi Biblioteca dei Girolamini tervszerű kifosztása miatt is eljárás folyt. (E könyvtár igazgatójának egyébként maga az olasz kultuszminiszter nevezte ki a sok baráttal rendelkező hamisítót). 

Nicholas Schmidlének, a New Yorker riporterének sikerült közeli személyes kapcsolatba lépnie a hamisítóval, aki szokatlanul részletes vallomást adott indítékairól és a könyvhamisítás eddig szokatlan technikájáról. Mint kiderült, de Caro fiatal korától megszállott Galileo-rajongó, és ennek köszönhetően döntött úgy, hogy az imádott mester műveinek példányait fogja sokszorosítani. A feladat nem volt könnyű, hiszen a kézisajtó korában előállított könyveket nem egyszerű a modern könyvnyomtatás eszközeivel hitelesen reprodukálni. Papírt - az eredeti kiadáséhoz hasonló vízjelekkel - kézműves papírműhelyekben készíttetett Itáliában, az egykori szedéshez hasonló szövegtükröt pedig a hasonmás kiadás alapján fotopolimer eljárással állított elő Argentínában. Magas savtartalmú tintát a tollrajzokhoz és Galilei bejegyzéseihez Buenos Airesben vásárolt a 19. századból származó, elfekvő készletekből, és ottani festőmesterrel készíttette a tollrajzokat és a címlapon található Galilei-szignót is. A könyvet 250 Celsius fokra hevített sósavgőzben párolta 20 percen át, hogy 400 évvel idősebb hatást keltsen és a fekete tinta rozsdaszínűre váltson, majd Milánóban köttette a művet eredeti barokk kötésbe. Állítása szerint a pecsét és a címlap hibáját szándékosan ejtette, hogy egy "igazi tudós" majd egyszer nyomára bukkanjon. Arra azonban minden bizonnyal nem számított, hogy ez ilyen hamar következik be.

Nicholas Schmidle december 16-án a The New Yorkerben megjelent cikke a hamisítás pontos leírásáról egyre nagyobb döbbenethullámokat kelt Németországban. A Die Zeit mai (december 28-i) számában egy tudósítás jelent meg az ügyről Der gefälschte Mond címmel. A szerző, Hanno Rauterberg értetlenségét fejezi ki, hogyan történhetett meg a csalás. Felteszi a kérdést, hogy vajon a komoly kutatási pénzekkel, szakértőkkel és legújabb technológiákkal támogatott német tudóscsapat hogyan tévedhetett ilyen óriásit. Horst Bredekamp keserűen zseniális mesterműről nyilatkozik, ami bárkit megtévesztett volna, ám az újságíró az amerikai egyetemi tanár, Nick Wilding a tudományos igazságért egyedül vívott harcát állítja ezzel ellentétbe, s közvetíti Wilding véleményét, miszerint Németországban társadalmi vita lenne szükséges ezzel a felütéssel: „Es reicht nicht, den Connaisseur zu spielen”.

A bejegyzés fő forrása: Nicholas Schmidle, "A very rare book: The mystery surrounding a copy of Galileo's pivotal treatise", The New Yorker, December 16, 2013, 62-73.

Másik forrás itt: Giovanna Cordibella-Andrea Albrecht, Tintenfass und Teleskop. Galileo Galilei im Schnittpunkt

Stefano Gattei recenziója a Horst Bredekamp által vezetett projektben megjelent kiadványokról itt.

Christian Steinmetz posztja (GSU Faculty Member Uncovers Fake Book Sold By Corrupt Library Director) itt.

Hanno Rauterberg cikke a 2013. december 28-i Die Zeit-ban (Der gefälschte Mond) itt.

Nick Wilding 2013 folyamán tartott előadásainak a hamisítás részletei megértését segítő prezentációi itt, itt és itt tekinthetők meg.