A szakértők nem hallgatnak

Új tanulmánykötet a mohácsi csata és II. Lajos halálának körülményeiről

Röviddel ezelőtt jelent meg egy tavalyi szimpózium kötete „Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései címmel. A tanácskozást 2015-ben stílszerűen a mohácsi csata napján, augusztus 29-én tartották a budai várban. A szervezők – Farkas Gábor Farkas és kollégái az Országos Széchényi Könyvtárban – példaszerűen reagáltak egy felvetődő problémára, nevezetesen: 2014-ben két orvos közzétett egy tanulmányt,[1] amelyben kétségbe vonták, hogy II. Lajos király holttestét találta meg 1526 októberében Mohácsnál az özvegy, Mária királyné megbízásából őt kereső csapat. Cikküket azzal zárták, hogy szakvéleményükre a magyar történészek figyelmét kívánják felhívni, ami alapján „új alapra helyezhetik a II. Lajos király halála körüli események kutatását.” Mielőtt azonban a történészek és más szakértők megszólaltak volna, a hír szenzációként tálalva eljutott az online és a nyomtatott sajtóba. A teljesség kedvéért érdemes megemlíteni, hogy a két orvos, Nemes István és Tolvaj Balázs nem először publikáltak ilyen jellegű témában: 2010-ben Zrínyi Miklós halálát „gondolták újra” (azt állították, hogy nem vadkan ölte meg a bánt 1664-ben, hanem merénylők), és találták meg hasonlóképpen a médiafelületeket. Akkor az egyik online lap azt az alcímet adta cikkének, hogy „a történészek hallgatnak”.[2]

Talán ezért is döntöttek úgy a szervezők és az előadók, hogy a konferencián ugyancsak fellépő Nemes Istvánnak és az érdeklődőknek nem csupán II. Lajos halálról, de a mohácsi csata körülményeiről, rövidebb és hosszabb távú hatásairól és egyáltalán, a történeti kutatások mibenlétéről is beszélnek, és így talán a szakértők hatására, egy irányított vita keretein belül érthetővé válhat a ma elfogadott és azóta sem felülírt történeti álláspont. A friss – egyébként a mohácsi csata 490. évfordulójára megjelent – kötet szerkesztési elve is ezt a szándékot tükrözi: a tanulmányok tudományos apparátus, lábjegyzet nélkül állnak a könnyebb olvashatóság érdekében,[3] ugyanakkor bőséges irodalmi ajánló és képanyag, valamint hely- és névmutató is segíti a tájékozódást. Az igényes, minden bizonnyal nem kevés időt igénybe vevő szerkesztői munkát Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt és Varga Bernadett végezte. A Mohács-kultuszt 400 év távlatában érzékeltető 42 képet Nagy Györgyi az Országos Széchényi Könyvtár, a Szépművészeti Múzeum és a Debreceni Református Kollégium anyagaiból válogatta. A kötet egyszerű, de elegáns tervezése és betűtípusa Vincze Juditot dicséri.

A konferencia és az előadásokból született kötet – ahogy bevezetőjében Fodor Pál is megjegyzi és Csorba Dávid igen részletesen ki is fejti – a Mohács-historiográfia szokásos menetébe tartozik. A jelen „hullámverést” azonban nem egy új forrás előkerülése, nem egy régészeti feltárás és nem egy váratlan tárgyi lelet felfedezése okozta, hanem egy régi és ismert forrás orvosi értelmezése. A főként ebből (és más) forrásból kiszűrhető patológiai és fogszakorvosi adatok (???) alapján a nem történész szerzők szerint nem II. Lajos testét találták meg Mohácsnál és nem őt temették el Székesfehérváron. A kötet 12 különböző tudományterületet képviselő szerzője (történész, filológus, könyvtörténész, antropológus, muzeológus, igazságügyi orvos szakértő, irodalmár) ezért részben erre a hipotézisre reflektál, részben pedig tágabb és átfogóbb jelleggel tárgyalja a témát. Fodor Pál bevezetése jó áttekintést nyújt a történettudománynak a korszakra vonatkozó új eredményeiről: a török korszak 15. századi kezdeteiről, a Jagelló-korszak átértékeléséről, a mohácsi csatának a nemzetközi kontextusba helyezéséről. Pálffy Géza a tőle megszokott világos gondolatvezetéssel, táblázatba rendezett adatokkal szemlélteti a mohácsi csata konkrét veszteségeit, illetve megfogalmazza annak rövid és hosszú távú következményeit. Nem lehet eléggé hangsúlyozni Pálffy alapvetését, hogy „a középkori magyar állam nem szűnt meg létezni, hanem pénzügyi, hadügyi és külügyi téren korlátozott önállósággal ugyan, de …tovább élt” (11.o.), amivel Pálffy a régebbi, magát makacsul tartó - így a kötetben Csorba Dávidnál is olvasható (157.o. „nehéz megmagyarázni s feldolgozni azt, hogy az önálló állami lét ekkor végleg véget ért”) - történeti felfogást cáfolja. Bárány Attila újonnan feltárt levéltári források alapján a külpolitikai hátteret veszi szemügyre, megállapítva, hogy a Magyar Királyságtól nyugatra fekvő államok egy része korántsem tanúsított közömbösséget és lehetőségeikhez mérten támogatták a magyarok török elleni küzdelmét. B. Szabó János a mohácsi csata két fázisát II. Lajos király szerepén keresztül vizsgálja, olyan fontos kérdésekre is választ adva, hogy egyáltalán mit keresett az uralkodó a csatában, mit viselt magán és miért nem óvták meg a testőrei. Seláf Levente a csatáról szóló német irodalmi forrásokat tekinti át. Érdekes, hogy míg magyar históriás ének, tudósítás nem maradt fent, német nyelvűek igen és ezek a költői művek „a kor egyik legfontosabb, legtragikusabb eseményeként” tekintenek a mohácsi vészre (153.o.). 

A II. Lajos halálát részletesebben taglaló szerzők (Kasza Péter, Szebelédi Zsolt, Farkas Gábor Farkas, Csorba Dávid, Magyar László András) a közös alaphangot a következő tényekben találták meg:

  • nincsenek alapvetően más információkat hordozó új történeti források, a legfontosabb adatokat továbbra is Sárffy Ferenc másolatban fennmaradt levele szolgáltatja (Brodarics István kancellárnak írta Győrben, 1526. október 19-én);
  • nincsen meg II. Lajos holtteste, amely az oszmán uralom alatt tűnhetett el a székesfehérvári Szűz Mária bazilikából (erről és a székesfehérvári királysírokról, a lezárult csontvizsgálatokról lásd Rácz Piroska összegzését);

azaz semmi olyan új hiteles adat nem bukkant fel, ami módosítaná az eddigi konszenzuson alapuló nézőpontot II. Lajos király haláláról.

Természetesen lehet és érdemes is vitatkozni azon, hogy egy forrást hogyan értelmezzünk. Amin nincs mit vitatkozni – és ezt Csorba Dávid nagyon világosan megfogalmazta historiográfiai áttekintésében – az az, hogy minden tudományterületnek megvan a sajátos módszertana és ismeretanyaga, amit az adott probléma megoldásához el kell sajátítani. Ebben az esetben a forrás- és paleográfiai ismeretek, a forráskezelés, a megfelelő nyelvismeret és szakterminológia használata, a szakirodalmi jártasság elengedhetetlenek a hiteles szakmai kompetenciához. Mindezt elsősorban egyetemi tanulmányok és szakmai gyakorlat, vagyis kutatások révén lehet elsajátítani. Ezt a kompetenciát mutatják fel Kasza Péter és Szebelédi Zsolt filológiai, Farkas Gábor Farkas és Magyar László András művelődéstörténeti, Magyar Lóránt Gergely igazságügyi orvosszakértői és Rácz Piroska antropológiai vonatkozású érvei. Ők – talán még komolyabban véve is a két orvos állításait, mint kellett volna – szinte sorról sorra kielemzik Sárffy Ferenc győri várkapitány II. Lajos holttestének megtalálásáról szóló kulcsfontosságú levelét és forgatják-fontolgatják az értékelhető adatokat, de nem tudnak más eredményre jutni, mint amit eddig is ismertünk: II. Lajos meghalt a csatában, holttestét a csatamezőn a rákövetkező hetek valamelyikében azonosították, majd elszállították és eltemették Székesfehérváron (kétszer is).

Ezzel szemben Nemesék a – szerkezete, stílusa, választékos szóhasználata alapján inkább hiteles irodalmi mintsem történeti forrásnak tekinthető – Sárffy-levél alapján „diagnosztizálnak” (ami egyenesen abszurdnak tekinthető), illetve a korban ismeretlen orvosi-patológiai jegyzőkönyvet kérnek számon a „mentőalakulattól”. Elfogadhatatlan módszereik közé tartozik, ahogy erre a kötet szakértő szerzőinek egy része is felhívja a figyelmet, hogy a forrásokból kiválogatják azokat az információkat, amelyek az elméletüket megerősítik, s kihagyják azokat, amelyek gyengítik vagy cáfolják. Így például – ahogy erre többek között Magyar Lóránt Gergely és Farkas Gábor Farkas is utal – több forrás is említést tesz tárgyi mellékletekről, a II. Lajos holtteste közelében lévő fegyverzetről és két gyűrűről, mindegyik a maga nemében kiemelkedő fontosságú bizonyíték. Magam még egy, a tanulmány szerzői által sem részletezett adatra lettem figyelmes: Sárffy Ferenc szerint temetetlen holttestek, emberek és lovak között keresgélnek, és előbb felismerik Lajos udvarmestere és kapitánya, Trepka András holttestét, majd utána találnak a mocsáron kívüli friss sírhant alatt az uralkodóra. Tehát a több hetes hullák között nemcsak Lajos teste volt azonosítható, hanem az udvarmesteréé is, illetve az is feltűnő, hogy a levél írója nem panaszkodik a feltehetően infernális körülményekre, hanem végzi a feladatát.

A kötetnek – mindamellett, hogy 2026-ig, Mohács 500. évfordulójáig feltehetőleg a legjelentősebb, új eredményeket felvonultató szakirodalom lesz ebben a témában – van még egy nagyon fontos érdeme. Műfajától (konferenciakötet) eltérően található benne egy függelék, ahol mintegy 80 oldalon a csatára és II. Lajos halálára vonatkozó források olvashatók magyar fordításban, köztük 50 olyan levél- és krónikarészlet, illetve követjelentés, amelyeket eddig a szélesebb közönség nem ismerhetett. A szerkesztők nem a források kronológiai sorrendjébe illesztették őket, hanem forrásértékénél és hosszánál fogva külön is kiemelték Ibrahim Pecsevi leírását. Az 1640-es években írt krónikája az 1520-1640 időszak közötti oszmán történelmet tárgyalja. Itt most a teljes Mohács-fejezet került fordításra Fodor Pál révén és az ő jegyzeteivel. A függelék összeállításában sokan részt vettek adatközléssel és fordítással, a nevük megemlítésén túl (Domokos György, Bárány Attila, Kasza Péter, Dalloul Zaynab, Botlik Richárd, Szebelédi Zsolt, Seláf Levente, Bakonyi Zsuzsanna, Katona Tünde, Fodor Pál) nagy köszönet illeti őket és a szerkesztőket.

Azt illetően azonban, hogy a jelen kötetnek nem lesz akkora visszhangja és olyan sajtómegjelenése, mint Nemes Istvánék bombasztikus bejelentéseinek, ne legyen senkinek kétsége. A magyar történelemmel kapcsolatos konteoelméleteknek éppen az ilyen tudományosnak látszó cikkek nyitnak tág teret, amelyek ellen bármilyen – rengeteg munkán alapuló, de szenzációval nem szolgáló – szakmai konferencia, nagyközönséget megcélzó tanulmánykötet és okos nyilatkozat sziszüphoszi erőfeszítésnek tűnik.

„Nekünk mégis Mohács kell…” II. Lajos király rejtélyes halála és különböző temetései, ed. Farkas Gábor Farkas, Szebelédi Zsolt, Varga Bernadett (Budapest: MTA Bölcsészettudományi Központ, Országos Széchényi Könyvtár, 2016).

 




[1] Nemes István-Tolvaj Balázs, II. Lajos magyar király (1506-1526) holttestének megtalálása. Az 1926-ban írt igazságügyi orvosszakértői vélemény elemzése és újraértelmezése, Orvosi Hetilap 1550(2014), 12. sz., 475-480.

[3]Itt kell megjegyezni, hogy Farkas Gábor Farkas, Kasza Péter, Csorba Dávid és Szebelédi Zsolt tanulmányai a Magyar Könyvszemle 2015/4. számában megjelentek lábjegyzetekkel ellátva.